Jácint

"Nem másvilágokra - tükrökre van szükségünk"

2012.05.15. 08:13

Programkereső

A Music for Solaris fél évvel premierje és egy hónappal New York-i bemutatója után végre a Müpában is látható/hallható május 17-én.

A Solaris hőseinek útja végtelen távolba, a fizikailag még elérhető "másvilágba" tart, ám útjuk végén egy olyan tükör várja őket, amelyből saját arcuk elérhetetlen idegensége sugárzik. Kétségtelenül kísérteties ez a tapasztalat, de korunk művészetében annál hangsúlyosabban van jelen.

Stanislaw Lem ötven éve napvilágot látott örökbecsű sci-fi regénye - amit az eredeti színvonalán, bár a könyvétől eltérő konklúziókkal Andrej Tarkovszkij filmesített meg - filozófiai kérdéseket feszeget. Milyen távolra kell mennünk ahhoz, hogy végül önmagunkra találjunk? Felfedezhetjük-e az ismeretlent, ha közben önmagunk számára bizonyulunk rejtélynek? Van-e határ a külvilág megismerése és lelkünk mélyrétegeinek feltárulása között? Hogyan és miért válhat a valószínűnél is valószerűbbé éppen az, ami tökéletesen valószínűtlen?

Lem szülőhazájának legprogresszívebb kísérleti zenei fesztiválja, a krakkói Unsound tavaly rendelte meg az izlandi Ben Frost-Daniel Bjarnason alkotópárostól a május 17-én a Művészetek Palotájában is bemutatásra kerülő Solaris című, több művészeti ágat mozgásba hozó produkciót, amelyben a két muzsikus egyszerre reflektál az eredeti regényre és Tarkovszkij kultmozijára - ez utóbbihoz kapcsolódóan nem kisebb nevek, mint Brian Eno és Nick Robertson közreműködésével.

Ben Frost
Ben Frost

Az eredeti mű filozófiai és lélektani mélységei lehetővé tették Tarkovszkij számára, hogy a benne ábrázolt problematikák összetettségük feláldozása nélkül fogalmazódhassanak újra a film médiumában 1972-ben. 2011-ben Frost és Bjarnason egy újabb mediális határátlépésre tett kísérletet: arra ugyanis, hogy a filmmé változtatott regény ezúttal a zene nyelvén jusson újabb kifejezésre. Filmzene természetesen már Tarkovszkijnál is volt, ott azonban pusztán aláfestő, kiegészítő feladatokat töltött be, itt viszont főszerepet kap és egy képzeletbeli, álommunkaszerűen kifejlő "belső mozi" előhívójaként funkcionál, amelyhez a Tarkovszkij filmből vett, manipulált vetítések csak támpontokat nyújtanak.

A lengyel megrendelők elhatározása, hogy nagy sci-fi írójuk előtti tiszteletadásukat nem egy honfitársukra, hanem külföldi művészekre bízzák, a maga módján nagyon is a mű szellemének megfelelő döntés volt. Az "eltávolodni önmagamtól - hogy aztán a távolban találjak rá önmagamra" paradox mottója mentén keresve sem találhattak volna jobb partnereket, mint a reykjavíki kortárs zenei élet két fenegyerekét. A zajzene, a minimalizmus és a post-punk forrásaiból bőven merítő, de legfőképp a Brian Eno nevéhez társítható ambient music koncepciójának tradícióját követő, tisztán zenei (elektroakusztikus) és multimédiás (filmes, táncos, installációművészeti) produkciókat egyaránt jegyző Ben Frost, valamint a klasszikus zenei háttérrel bíró, zeneszerzőként a modernizmus agresszív energiáit a klasszicitás szépségeszményeivel és arányrendszereivel ütköztető, karmesterként máris világhírű együtteseket dirigáló Daniel Bjarnason párosa közép-európai perspektívából tekintve valóban hasonlítható Lem kozmonautáihoz - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a fesztivál által a projektbe delegált "utastárs" a ma már nemzetközi szinten is előkelő helyen jegyzett, a klasszikus és a modern repertoárban egyaránt jártas Sinfonietta Cracovia.

A lengyelek választásában azonban az is szerepet játszhatott, hogy tisztában voltak vele: a nagy távolságok megtétele révén kibontakozó önmegismerés az elektronikus zene világában ma már világsztárnak számító Ben Frost számára is alapvető tapasztalat. Hiszen mi másért költözne egy 25 éves ausztrál ifjú éppen Reykjavíkba, ha nem azért, mert úgy véli, ott valamiféle "szellemi űrállomást" talál? Azon lehetne vitatkozni, hogy a világ nagy kortárszenei központjai New York, London, Párizs és Berlin mellett hol találhatók, Reykjavík azonban bizonyára nem tartozik e központok közé. Még annak ellenére sem, hogy olyan művészek indultak innen világhódító útjukra, mint Björk, Emiliana Torrini, a Sigur Rós vagy éppen Hafliði Hallgrímsson. Reykjavík vonzása inkább a periféria, a határ vonzása - olyanoknak való, akik huzamosan a határon kívánnak tartózkodni, mint dr. Snaut és dr. Sartorius és legfőképp, mint dr. Kelvin a Solaris bolygó űrállomásán.

Daniel Bjarnason
Daniel Bjarnason

A koncert második felében megszólaló két 20. századi alkotás zenetörténetileg fontos háttértapasztalatokat kínál Frost és Bjarnason Solaris-ához, továbbá topológiailag is visszaköti a Sinfonietta Cracoviát önmagához, ám ezeken felül még másfajta összefüggésben is áll a Solarisszal. Henryk Mikolaj Górecki (1933-2010) a 20. századi lengyel zene legfontosabb alakjainak egyike, aki az észt Arvo Pärttel (1935) együtt az ún. szakrális minimalizmus legismertebb képviselője és a keményvonalas kortárs zenei körökön kívül legtöbbet hivatkozott 20. századi komponisták egyike. (Górecki Harmadik szimfóniájának CD-felvétele egyedülálló módon még a Billboard, popsztárokkal teletömött eladási listájára is felkerült; Arvo Pärt népszerűségéről pedig elegendő csak a The Wire magazin Frostot karakterizáló újságírójának mondatát idézni: "mélyebb és sötétebb minimalizmus - fenyegető és klausztrofóbiás... olyan, mintha Arvo Pärtet Trent Reznor hangszerelte volna... Pazar!") Kettejük egy-egy művének szerepeltetése tehát szinte magától értetődő ezen a koncerten - a művek konkrét kiválasztása azonban korántsem mellékkörülmény. Mind Górecki, mind Pärt ugyanis olyan zeneszerzői miliőben nőttek fel és olyan (dodekafon) művekkel indították pályájukat, amelyek fényév távolságban vannak későbbi, a mai közönség számára jól ismert, meditatív zenei világuktól. Górecki 1963-ban éppen az ezen a koncerten is felcsendülő Három darab régi stílusban című művével, Arvo Pärt pedig a hetvenes évek közepén/végén írott Fratres műcsoporttal tette meg az első lépést abba az irányba, amely ugyan nem a tudományos-fantasztikus jövő, hanem a mélységes múlt felé mutatott, de ami végül éppúgy az önmegismerés titokzatos módjának bizonyult, mint Frost és Bjarnason elmerülése a Solarisban.

2012. május 17. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Music for Solaris - Ben Frost & Daníel Bjarnason

Filmmanipulációk: Brian Eno és Nick Robertson

Music for Solaris
Górecki: 3 Pieces In The Old Style

Arvo Pärt: Fratres

Km.: Sinfonietta Cracovia