Jácint

Service à la française

2012.05.15. 07:00

Programkereső

Valahogy mindig más füllel hallgatunk egy olyan koncertet, amely csupán egyetlen nemzet vagy kultúrkör alkotásaiból szemezget. A hallgató akarva-akaratlanul is a szerzők egymásra gyakorolt "hatását” lesi, s a hasonlóságok felismerésével – legyenek azok bármily távoli analógiák – elégedetten csettint: ez amolyan olaszos, németes, franciás!

A pécsi illetőségű Pannon Filharmonikusok május 11-én este a francia ízek kedvelőinek kedveztek, sőt, a jól átgondolt menü a Henri Dutilleux nevét és munkásságát nem vagy csak igen kevéssé ismerők számára is ízletes maradhatott, hiszen a közönség a Dutilleux által felhasznált "alapanyagokból" is némi ízelítőt kaphatott.

Ha megkérdeznek egy zenetörténészt arról, hogy ki az a komponista, aki a legtöbbet látta a 20. század zenetörténeti fordulataiból, s ki az, akinek műfaji, stiláris és kompozíció-elméleti szempontból a legsokrétűbb az életműve, talán mindkét esetben Igor Stravinsky (1882-1971) nevét említetné meg első helyen. Stravinsky tényleg majdnem mindent kipróbált, amit a 20. században lehetett, de ebben nem pusztán képességei és érdeklődése, hanem - gyaníthatóan - hosszú élete is szerepet játszott. Hogy miért is fontos ezt itt megemlíteni?

Bogányi Tibor
Bogányi Tibor

Egyfelől azért, mert a pécsi zenekar pénteki koncertjének főhőse idén már a kilencvenhatodik születésnapját ünnepli. Koránál fogva Dutilleux - akárcsak orosz kollégája - ugyancsak szem- és fültanúja lehetett csaknem az egész múlt századnak. Más kérdés, hogy a francia mester korántsem a legkísérletezőbb kedvű komponisták közül való. Műveit gyakorta lengi körbe valami fura konzervativizmus, a (zenetörténeti) múlthoz való - olykor makacs - ragaszkodás. De éppen ez teszi sajátossá is zenéjét: mintha a 20. század megannyi pillanata sűrűsödne benne össze, s különösen a francia 20. századé - impresszionizmus és újklasszikus elemek keverednek itt atonalitással és a második világháborút követő trendekkel.

Különösen Tout un monde lontain című csellóversenyében tapasztalhatta meg a közönség ezt a különc sokféleséget, egyúttal azonban azt is, miért is nem vált Dutilleux egy Stravinskyhoz hasonlatos, nagy szintetizáló szellemmé. A mű merészsége részben éppen abban áll, hogy egy olyan korban vállalta a távolabbi múlthoz történő visszanyúlást és akkor haladt tovább a francia zene Debussy, Ravel, a Hatok és talán még a korai Messiaen által kitaposott nyomvonalán, amikor a tradíció-ellenesség és az újdonság kutatása második fénykorát élte, tradíció címén pedig legfeljebb Webernig és a dodekafóniáig illett visszanyúlni.

A csellóverseny persze nem feltétlenül koncertbarát szerzemény, egyfelől terjengőssége miatt, másrészt pedig azért, mert sziporkázó szólórészek és izgalmas zenekari állások mellett bizony "üresjáratok" is vannak a darabban. Zenész legyen a talpán, aki a múlt és jelen eme érzékeny párbeszédét minden pillanatban közvetíteni képes, és a kevésbé dinamikus részeket élettel tudja megtölteni. Valahogy az amúgy mesterien csellózó Perényi Miklósnak és az őt jobbára precízen kísérő filharmonikusoknak sem sikerült ez tökéletesen.

A rejtélyek övezte, szerzője által megtagadatott műként felkonferált másik Dutilleux-kompozíció keletkezési idejét tekintve is (1942) jóval közelebb áll az imént említett elődökhöz. Hát még hangvételében! A Fantasztikus tánc éppúgy eszünkbe juttathatta a La Valse-t, mint Rahmanyinov Szimfonikus táncait, ritmikájában pedig több ízben is a Petruskát és a Tűzmadarat idézte; a műsorfüzet által ígért elementáris erőből és komor háborús hangulatból ellenben igen keveset lehetett érezni, fantasztikumból pedig még kevesebbet. Tény, hogy a Bogányi Tibor vezényelte zenekarnak kimondottan tompa hangzása nem segítette az említett minőségek felszínre hozatalát, és ez különösen a visszafojtottabb, halkabb részekben okozott károkat. De emellett az sem lenne meglepő, ha a hallgatók közül többekben is felmerült volna a gyanú, hogy a komponista nem csupán a "nyomasztó háborús emlékek" miatt kívánt szabadulni eme alkotásától, hanem mert maga is érezte annak gyengeségeit, hiányosságait...

Perényi Miklós
Perényi Miklós

Hiányosságokról Debussy Tengere és Ravel Bolerója kapcsán aligha beszélhetünk, a két kompozíció méltán tartozik a zeneirodalom legnépszerűbb darabjai közé. Persze a műsor kiötlői választhattak volna kevésbé ismert és populáris szerzeményeket is a két mestertől, különösen Debussytől, hiszen az élvforduló okán ki tudja, hányszor fogjuk még hallani a százötven éve született francia zeneszerző három szimfonikus vázlatát. Ahhoz azonban - ahogy arra már fentebb is utaltunk - semmi kétség sem férhet, hogy a 20. századi francia zene fejlődését, sokszínűségét és magát Detilleux-t kevéssé ismerők szempontjából kimondottan előnyös volt e műveket egymás mellé helyezni. A két "klasszikus" megszólaltatása azonban nem sikerült tökéletesre. Ráadásul az itt megmutatkozó problémák (a kamarazenei érzékenység gyakori hiánya, illetve a fafúvósok haloványabb teljesítménye) visszamenőleg a koncert első felében elhangzottakat is némileg átértékelték. Éppen csak annyira, hogy a kritikusban felerősödjön az érzés: karmesternek és muzsikusoknak nagyobb összhangra van szüksége az egységesebb hangzás kialakításához, s elsősorban arra érdemes gondot fordítani, hogy a piano betétek több tartalommal és színnel telítődjenek. S akkor a közepesen jó előadás a tökéleteshez fog közelíteni.