István, Vajk

Mintha és majdnem

2012.05.23. 06:34

Programkereső

Borisz Berezovszkij távollétében is jeles rendű, bár kissé matt koncerttel zárta bérletsorozatát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar.

Ha vágni talán nem is lehetett a sűrű csalódást, azért félreismerhetetlenül gomolygott némi szolid indignáció a levegőben a Nemzeti Filharmonikusok május 19-i hangversenyét megelőző percekben. A várva várt Borisz Berezovszkij ugyanis nem jött el Budapestre, s helyette a Párizsban élő dél-koreai művész, a hatvanhat esztendős Kun Woo Paik ugrott be: jó nevű művész a közönségcsalogató világsztár helyébe, tisztes vészmegoldás a bérletzárást megkoronázó impulzív vendég helyett. Hogy mégsem kell tartósan a közönség rosszérzésével, vagy pláne neheztelésével számolni, az mindenesetre hamar kiderült: részben Kovács Géza jó (kereskedői) érzékkel elővezetett mentőszavainak köszönhetően, részben pedig a bérletes publikum nyilvánvaló elkötelezettségének, a zenekar, a vezető karnagy és persze a vendégpianista iránt érzett erős szimpátiájának hála.

Kun Woo Paik
Kun Woo Paik

Kun Woo Paik a hazai koncertközönség és a Nemzeti Filharmonikusok számára egyaránt ismerősnek tekinthető, hiszen többször is fellépett már Kocsisékkal, s éppenséggel Rahmanyinov-zongoraversenyt is játszott már a társaságukban. Akkor a fisz-moll hangnemű elsőt zongorázta, míg most a legnépszerűbb és legnehezebb III., d-moll zongoraverseny magánszólamába ült be: indokolt magabiztossággal, imponáló virtuozitással és mindvégig példás előadói kultúrát bizonyítva. Az első tételt finom letisztultsággal indította útjára, a kadenciában sikerrel küzdött meg a legsűrűbb szakaszokért is, s ha kellett, szinte felaprította zongoráját. S mégis, az amúgy oly nyilvánvaló erőt mintha nem illette volna meg az átütő jelző, s a zongorajáték finom eleganciája sem jelezte minden pillanatban a művészi mondanivaló kifejezésének szándékát. Ordas és bizonyosan jórészt igazságtalan közhely a távol-keleti zongora- és egyéb hangszeres virtuózok játékának érdektelen perfekcióját emlegetni, s e sorok írója restelli is erősen a dolgot, ámde Paik jól karbantartott produkciója itt-ott (különösen a zárótételben) nyújtott némi muníciót az e megközelítést kultiválók számára. Hogy mégsem egészen erről lehet szó, az utóbb a kikövetelt ráadásban vált érzékletessé, hiszen a rokonszenves művész mélyen átélt, s mondhatni, sugallatos előadásban szólaltatta meg Rahmanyinov gisz-moll prelűdjét.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Kocsis Zoltán és muzsikusai a gondoskodó, de sosem túljátszott karmesteri figyelem meg a plasztikus kíséret ellátásának első koncertrészét követően, a második részben immár főszereplőkként vonultak közönségük elé. A II., D-dúr szimfónia alighanem a magyar hangverseny-repertoáron leggyakrabban szereplő Brahms-szimfónia, s úgy lehet, világviszonylatban is hasonló a helyzet. Ez a népszerűség - paradox, ámbár kézenfekvő módon - nem könnyíti meg az előadók dolgát, hiszen egyaránt komoly feladat az ilyennyire kedvelt műveket frissen megszólaltatni és friss füllel hallgatni. A Nemzeti Filharmonikusok most mindenesetre élményszerűen formált és erőteljes interpretációval álltak elő: energikus együttes-megszólalásokkal, hatásosan végezve a dinamikai váltások gyakorlatait, s jó pár szép szólóteljesítményt felmutatva. (Különösképpen a harmadik tétel elején felhangzott eszményszép oboaszó bizonyult emlékezetesnek, de kürt- és harsonavonalon is igen jól teljesített a zenekar.) A személyesség jegye ezúttal mintha mégsem vonta volna be Kocsisék produkcióját, mely csepp hiányérzet különösen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem megelőző esti programjával összevetve támadhatott az elkényeztetett koncertjáróban. Akkor a lipcseiek és Riccardo Chailly szólították személyes mondandójukkal egyestényi új és eladdig sosem hallott életre Brahms III. szimfóniáját, s ehhez képest a II. szimfónia szombati előadása inkább tetszett gusztusosan kivitelezett ismétlésnek, mint az interpretáció egyszeri csodájának. Ámbár a közönség lelkes ovációja ellentmondani látszik e fenntartásnak, s ez legalábbis óvatosságra késztetheti a recenzenst: csak azért, mert egyedül van a véleményével - akár tévedhet is. De persze van, ami így is több mint bizonyos: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar remek bérleti sorozatot zárt, az éppen hatvan esztendős Kocsis Zoltánnak pedig nagyon is kijár az ünneplés.   

Beethoven: Zongora szonáta, no. 17 - III. tétel, km.: Kun Woo Paik