Emma

Bartók és még újabb zenék

2012.07.17. 06:44

Programkereső

A hagyományokhoz híven Bartók Béla és kortárs zeneszerzők műveivel, köztük két ősbemutatóval nyitotta meg kapuit a 28. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál.

A Bartók Fesztivál mottója idén: "Tánc, minden szinten", így nem meglepő, hogy Bartók Csodálatos mandarin-szvitje nyitotta a hangversenyt. A Savaria Szimfonikus Zenekar vonóskara eleinte nem tudott igazán magára találni, a szólisztikus részeknél meglehetősen fátyolos hangon szóltak és kissé bizonytalannak tűntek, ám a darab második felén érezhető volt, hogy rájuk is hatott a többi hangszercsoport energikus játéka. Bartók Béla balettzenéje mind a fúvós-, mind az ütősszekcióra nehéz feladatot ró, melyet a szombathelyi zenészek nagyszerűen oldottak meg, minden esetben pontosan, koncentráltan, a dinamikai finomságokra és szélsőségekre egyaránt odafigyelve játszottak. Már az első darab során is nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar gondosan felkészült erre az estére.

A folytatásban Louis Andriessen La Giró című, szólóhegedűre és zenekarra komponált darabját játszotta a zenekar, a mű magyarországi ősbemutatóján szólistaként Monica Germino működött közre. A háromtételes kompozíció tisztelgés Antonio Vivaldi és az olasz mester egyik kedvenc énekese, Anna Giró előtt, egyben egyfajta programzene is, hiszen mindhárom tételt egy-egy Anna Giróval kapcsolatos anekdota, történet vagy éppen vers ihlette. A darab első tétele egy olasz dal feldolgozása, a második tétele egy megrendítő álom történetét meséli el: a szólista (tán maga Anna Giró?) egy szakadék szélén állva hegedül, vele szemben legjobb barátai. Minden rontott hangnál a barátok közül egy a szakadékba zuhan, mígnem csak ketten maradnak. Végül egy 20. századi holland költő versével zárul a háromtételes kompozíció. A mű érdekessége, hogy a történetek hol szövegszerűen, hol megzenésítve hangzanak el - énekes szólista nélkül, az énekelt részeket a hegedűszólista adja elő. Monica Germino előadása (hegedű, próza és éneklés tekintetében is) kifogástalan volt. A koncertet megelőző beszélgetés során Andriessen elmondta, hogy akár hangszeres, akár énekes zeneművet komponál, fontos számára, hogy az előadás során a művész új technikai megvalósítást alkalmazzon, tehát ne úgy hegedüljön, mintha Csajkovszkijt játszana, és ne úgy énekeljen, mintha éppen Wagnert énekelne. Ezeknek az elvárásoknak Germino eleget tett, éneklésében leginkább musicalre emlékeztető jegyeket véltem felfedezni (ez talán nem szándékos, lévén nem képzett énekesről van szó), hegedűjátékával pedig alkalmazkodott Andriessen minimalista, de sokszor nagyon is érzelmes, éneklően dallamos zenei világához. Hegedülése szokatlan hangot ütött meg: teljesen egyenes, szinte minden esetben vibrato nélküli hangokat produkált. Ez más zenékben irritálóan hatott volna, Andriessen művében viszont abszolút adekvát volt. A holland zeneszerző, mint az tőle megszokott, a hangszerelés terén törekedett újdonságot létrehozni, egyfajta egzotikumként például cimbalomszólamot is komponált, ami Magyarországon nem, de a nyugat-európai komolyzenei közegben mindenképp különlegességnek számít.

A szünetet Horváth Balázs az I got riff című darabjának premierje követte. A fiatal magyar zeneszerzőt e mű megírására egy interneten talált videó ihlette, melyen George Gershwin I got rhythm című számát játssza. Az I got rhythm „főtémáját" vagyis - a könnyűzenében elfogadottabb kifejezéssel élve - riffjét, Horváth Balázs kisebb elemekre bontotta és saját témáit közbeékelve új darabot hozott létre. Ez a kompozíciós eljárás sok lehetőséget rejtett magában, már csak azért is, mert a komolyzene és a jazz egészen különleges találkozási pontjává vált. A kompozíció elején még némi óvatosságot éreztem a zenekar részéről, ami nagy valószínűséggel a darab technikai nehézségei miatt alakult ki. Ennek következtében azonban a darab maga is kissé ötlettelennek tűnt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez csupán amolyan érzéki csalódás, mert ahogy a Savaria Szimfonikusok egyre jobban feloldódtak, úgy a darab is egyre több oldaláról mutatta meg magát. A mű talán legfontosabb erénye a humor: az utolsó taktusokat például a karmester szólóban vezényli, a zenekar nem játszik és a Gershwin-felvételből is csak a szalag zúgása-recsegése hallatszik. Ezt a pár taktust már a közönség és a zenekar is szélesen mosolyogva, halkan nevetgélve hallgatta végig.

A koncert zárószáma egy könnyedebb hangvételű darab, John Adams Nixon Kínában című operájának egy táncbetéte, a The Chairman dances című részlet volt. Ebben a műben egyesült szinte minden, ami az idei Bartók-fesztiválhoz köthető: egyrészt "új zene", másrészt tánc - a szerző meghatározása szerint "foxtrott zenekarra". A Csodálatos mandarinban megjelenő apacs lány csábító tánca után most a Madame Mao táncának kísérőzenéjét hallhattuk, ám Bartók, Louis Andriessen és Horváth Balázs sok feszültséget kiváltó, merészebb harmóniái után oldottabb hangon szólva a közönséghez. A Savaria Szimfonikus Zenekar fúvós- és ütősszekciója ismét elismerésre méltóan teljesített e számukra cseppet sem könnyű darabban.

Az est egyik legkiemelkedőbb teljesítményét Howard Williams karmester nyújtotta. Végig koncentrálva, erőteljes szuggesztivitással tartotta kézben a zenekart, vehemens, de mégis végletekig pregnáns vezénylése az egész koncert folyamán lendületben tartotta a zenészeket. Emellett láthatóan jó kapcsolatot ápol a zenekarral, ami természetesen elengedhetetlen egy ilyen színvonalú produkció megszületéséhez.

A Savaria Szimfonikusok és Howard Williams együttmuzsikálásának eredményeképp egy kiváló koncerttel indult az idei Bartók Fesztivál. A Csodálatos mandarin előadása során tapasztalt - a vonósok tekintetében eleinte bizonytalan, de aztán - energikus játék mindvégig jellemző volt, s tán ennek is köszönhető, hogy a zenészeket igencsak próbára tevő részeket is látszólag könnyedén oldotta meg a zenekar. Bízzunk benne, hogy a nyitókoncert lendületet adott a fesztivál idejére minden nézőnek, tanárnak, növendéknek és fellépő művésznek egyaránt.