Kelemen, Klementina

Plusz Jandó

2012.07.19. 07:25

Programkereső

Egy erősen szélfútta koncert is lehet élményszerű: erről tanúskodott a Szent István Király Szimfonikus Zenekar nyáresti hangversenyének első fele.

Mindjárt az első számmal bíztatóan indult a Vajdahunyad vára udvarába, az agrárius Károlyi Sándor gróf szobra elé telepített koncert: Beethoven Coriolan-nyitánya pregnáns tagolással, jól összefogottan és a mű heroikus karakterét kellőképpen kidomborítva hangzott fel. Ebben szemmel láthatólag felettébb komoly érdeme volt a vezénylő Záborszky Kálmánnak, aki virtuóz pálcagyakorlatok nélkül, ám annál világosabb és nyugodtabb mozdulatokkal igazította együttesét. Nem középiskolás fokon játszik a zuglói Szent István Király Szimfonikus Zenekar, ez már a Beethoven-nyitányok közül elhaló zárlatával kiváló 1807-es overtűr előadása során fényesen bebizonyosodott, még ha emellett azért azt is észlelhettük, hogy az együttes számára így elsőre a nagy tuttik tűntek a legelőnyösebb szakaszoknak.

A Szent István Király Szimfonikus Zenekar a Vajdahunyadvárban
A Szent István Király Szimfonikus Zenekar a Vajdahunyadvárban

A beethoveni életmű kronológiájában jó pár évet vissza-, míg a zenekar összteljesítményében több fokot előreugorva, második szám gyanánt az op. 37-es c-moll zongoraverseny következett: fokozódó széllökések közepette, a hőmérséklet érezhető süllyedésével, ellenben a nagyszerű Jandó Jenő szólójával. Jandó jelenléte ráadásul nem csupán a magánszólam magas színvonalú, érdemében kifogástalan kivitelezését garantálta, de a zongorista érezhetően valamiképp önmagához emelte, vagy pontosabban a saját szintjéhez közelítette a zenekar produkcióját is. Meglehet, csak a szubjektív észlelés káprázata tévesztette meg e sorok íróját (minthogy a Bösendorfer fölnyitott fedele mindvégig kitakarta előle a karmestert), de úgy tetszett, a koncert felsőbb irányítása Jandó Jenőhöz került át. Méghozzá anélkül, hogy a hidegtől láthatóan többször is meg-megborzongó művész bármiféle gesztussal terelgette volna a rokonszenves együttest. Úgy lehet, inkább Jandó művészi önsúlya, interpretációjának minden kétely felett álló profizmusa vonzotta magához a főhatalmat és serkentette a szimfonikusok esztétikai teljesítményét. Így rögvest az első tétel hosszú zenekari expozíciója emeltebb nívót jelzett, s amint a retorikusságában is mindvégig póztalan zongoraszó felhangzott, vagy negyvenpercnyi eleven, egymással készségszinten reakcióra lépő páros játék vette kezdetét a nagynevű szólista és a feltörekvő zenekar között. Mindössze a harmadik tétel perceit terhelték meg valamelyest a mind zordabbá váló külső körülmények: a széllökések hangzásélményt csorbító hatása, valamint a gémberítő hideg, amely már magára a zongorára is előnytelenül hatott, s egyszersmind a kelleténél mechanikusabbá tette Jandó játékának záró futamait.   

Beethoven: Hegedűszonáta, op. 30 no. 2, km.: Pauk György (hegedű), Jandó Jenő (zongora), Olasz Intézet 2002

A szünet után Brahms II., D-dúr szimfóniája töltötte ki a koncert második felét, s bár ez így, meglehet, igencsak furcsán hangzik: sajnálatosnak tűnt, hogy a zongorának nem jutott szerep ebben a műben. A hazai koncerteken alkalmasint leggyakrabban műsorra tűzött Brahms-szimfóniával ugyanis megkezdődtek a zuglóiak viszontagságai Zuglóban (á la Egy kínai viszontagságai Kínában). Mindjárt a legelején fúvósbakival indult az előadás, s a különféle gikszerek utóbb is végigkísérték a produkciót. Azonban ennél is több gondot okozott az erős szél és az összehangolt játékot megnehezítő, általánosnak látszó kimerülés. Záborszky Kálmán fáradozásai így sokszor mindössze a szólamok tisztes összefogására korlátozódhattak, míg hangzásélményből leginkább csupán az emlékeztető jellegre futotta. Ezzel együtt is, s ez a fentebb említett kimerülés vélelme ellen szól, a harmadik tételt (Allegretto grazioso), valamint a negyedik tétel (Allegro con spirito) java részét, főleg a nagy kitörések szakaszait jól érzékelhetően formásabban, több élményszerű szakaszt felkínálva lökte a széksorok felé a szél. A szabadtéri hangversenyek oly gyakran emlegetett varázsa e második koncertrészben mégis leginkább ironikus értelemben válhatott érzékletessé számunkra. Ám ahogyan arról a koncertet beszegő nagy taps is tanúskodott: volt azért ezen a városligeti estén valódi varázs is, ha éppenséggel nem is egy teljes koncert erejéig kitartó.