Menyhért, Mirjam

Fekete Gyula: "Hagyjunk fel az illúziókkal!"

2012.09.08. 10:30

Programkereső

Az elméleti tématerületek néhány évig fennálló összevonása után a Zeneakadémia újrastrukturálta a tanszékeit, így többek között a zeneszerzés-oktatás is visszanyerte önállóságát. A komponistaképzés kérdéseiről az újonnan kinevezett tanszékvezetővel, Fekete Gyulával beszélgettünk.

- Minek köszönhető, hogy a korábban összevont tanszékek most egyszeriben újra önállóságot élvezhetnek?

- Az összevonás a maga idejében jó megoldásnak tűnhetett, talán a spórolás lehetőségét is remélték tőle. Most egyszerűen technikai okokból szedjük szét újra őket, a működőképesség érdekében.

- Talán ésszerűnek tűnhetett annak idején, a bolognai rendszerű BA-képzésre való áttéréskor, mert másképpen a Zeneakadémia oktatási hagyományaira sehogyan sem lehetett volna kreditalapú tanrendet építeni.

- Talán nem lehetett, de mégiscsak sikerült. A mai rendszerünk azt bizonyítja, még ha mindig finomítjuk is, hogy működik.

- Tulajdonképpen sajnálatos, hogy a bolognai rendszerű felsőoktatás kiépítésekor nem éltek a lehetőséggel, és nem néztek szembe a hallgatók egyre nyilvánvalóbb felkészületlenségével. A BA-képzésben lehetett volna energiákat fordítani arra, hogy megtanítsák a hallgatókat önálló gondolatokat megfogalmazni, összefüggéseket feltárni, amire most már csak ritkán képesek a középiskolát végzettek.

- Igen, jó ideje gyakran felzárkóztatással kell kezdeni az egyetemi oktatást. A felsőoktatás a középfokról nem kapja általában a korábban megszokott felkészültségű hallgatókat, a középfok pedig az alapfokról kap egyre hiányosabb képzettségű növendékeket. Így felhalmozódnak a problémák. Ezen kell változtatnunk!

- Létezik egyáltalán alapfokú képzés zeneszerzésből?

- Nem, abból tulajdonképpen nem. Itt-ott előfordul ugyan Pesten valami csírája ennek, de hát ez nem is alapfokú dolog igazából, inkább másoddiplomás szak. Persze, lassan ez is lehetetlenné válik. A valódi hiba a középiskolai kétszakosság lehetőségének hiánya. Kamaszkorban az ilyesmi még nem dől el általában, nehéz egy tizenévest csak zeneszerzés szakra irányítani. A szülők sem szívesen adják a gyereküket kizárólag erre a szakra.

- Ami racionálisan nézve alapjában véve érthető.

- De még mennyire! Az még esetleg vállalható kockázat, hogy csak zongorázni vagy hegedülni tanuljon a gyerek, mert majd megél valahogy zenekarban vagy tanításból. A zeneszerzők esetében viszont egyáltalán nem látszik, milyen állást lehetne később betölteni csupán zeneszerzői végzettséggel. Voltaképpen az is gond, hogy létezhet-e egyáltalán efféle állás, van-e, lehet-e még olyan, hogy főállású zeneszerző, akit ebben a minőségében tart el az állam, csúnyán, ám reálisan fogalmazva. És a munka sem terem csak úgy, mert nagyon kevés a kultúrára fordított figyelem és pénz manapság.

Fekete Gyula
Fekete Gyula

- Ezzel el is érkeztünk az alkalmazott zeneszerzés kérdéséhez, amelynek az oktatása tavaly indult meg a Zeneakadémián a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kooperálva. Nem furcsa, hogy egy olyan társadalomban, mint a miénk, amelyben a kultúra erősen funkcionálissá vált, a 19. század eszméihez képest mindenképpen, még mindig a l'art pour l'art zeneszerzés, a művészet önnön társadalmi rangjáért folyatott alkotómunka az alapértelmezett? Szép gondolat ez, de a valóságtól egyre messzebb kerül.

- A 19. századi hagyomány inog, hisz' elhagyott minket a közönség. Az elöl lobogó zsenit már nem követi népe. Úgy tűnik, visszatérünk egy eredetibb állapothoz, amikor a zenét még a "mának" komponálták. Ez sem értékesebb, sem értéktelenebb műveket nem jelent, persze. Egyszerűen csak egy olyan helyzethez hasonlít, amelyben a komponisták még azelőtt léteztek, hogy Mendelssohn előadta volna a Máté-passiót. Amelyet az akkori jelenbe átemelt és kisajátított történelem szimbolikus jelentőségű kezdőpontjaként értelmeztek. Korábban ez a historikus tudatosság nem létezett, Bach korának közönségét például kevéssé érdekelték az előttük járók. A nem megőrzött hagyomány egyébként valószínűleg egészséges állapot volt. A zene mint napi használati cikk létezett.

- Hogyan lehet felkészíteni a hallgatókat a rájuk váró feladatra? Arra, hogy a tiszteletre méltó polgár rangját elnyert zeneszerző képe, akit azért fizetnek, mert képes műalkotások létrehozására, és nem azért, mert zenei mindenesként szolgálja a munkaadója igényeit, foszladozik?

- Meg kell tanítani őket "úszni", prezentálni, eladni, hasznossá tenni magukat, segítenünk kell abban, hogy képesek legyenek piacot találni maguknak. Muszáj, mert a régi nimbuszteremtés háttérstruktúrája szétesett, nem létezik már, nem működnek az intézményei sem. Már nem "csinálják meg" a zeneszerzőket. A zeneműkiadás alig működik, így nem tölti be korábbi feladatát, a kortárs szerzők promócióját. A Rádió nem mutatja be és nem rögzíti az új műveket, nincs CD-piac, nincs semmi, ami akár a Kádár-korszakban még természetes és kényelmes volt - persze nem sírjuk vissza azt az időt. És abban is kell hinni, hogy nem marad így a nemlétező kortárszenei élet. Egyelőre sorra szűnnek meg a megrendelések, a pályázati kiírások, a koncertlehetőségek. Nagyon jó, hogy például az UMZE legalább Ligetit játszik még, de Ligeti nem oldja meg a pályakezdők problémáját.

- A kortárszenei életnek a populáris zene fogyasztásának mértéke sem kedvez.

- Persze, nagyszámú hallgatót vonz, de azért a populáris zenének is van egy olyan magas szintje, ami találkozni tud a kortárs zenével, és kölcsönhatásokba tud lépni vele. Sokféle zene van már. A zeneszerzés-képzésben is szerepel könnyűzenei ismeretek tárgy a jazz tanszék közreműködésével. De természetesen nem adjuk fel a Zeneakadémia tradícióit a divatok kergetése végett. A zeneszerzés alapító tanszak az intézményben, és feltétlenül megőrizzük Koessler és a többiek hagyományait, tanítási módszereit is. Egyébként ők is a piacra dolgoztak, és a tanítványaik is, elég például Kálmán Imrére gondolni. Az alkalmazott zeneszerzés attól a kortól sem volt idegen. Mindenképpen lépést kell tartani a realitással, mert tanárként nem annyira az előttünk járó, mint inkább az utánunk következő generációnak tartozunk elszámolással. Egy tíz-húsz éve még működőképes zeneszerzőmodell mára már nem érvényes.

- Az Amerikában szerzett tapasztalatai segíthetnek ebben?

- Annyiban feltétlenül, hogy Amerika praktikus, már csak azért is, mert ott sosem volt érdemi állami szerepvállalás a művészet finanszírozásában. Viszont nagyon komoly magántőke állt és áll rendelkezésre, ami nálunk még mindig nincs. Pedig a magyar zeneszerzés rendkívül versenyképes, ha csak Bartóktól Ligetin át Kurtágig idézünk fel néhány nevet, akkor is nyilvánvaló, hogy egy kulturális, zeneszerzői „olimpiai éremtáblázaton" is az első tízben végeznénk. Éppen csak erre is kellene pénz, mint a sportra. Sőt, elég lenne annak a töredéke is. Ha meg lehetne szervezni és erősíteni országosan négy-öt helyen, nagyobb városok jelentős múlttal rendelkező konzervatóriumaiban a zeneszerzés-képzést, akkor már lenne bázis, amelyre építhetünk.

- Nem félő, hogy aki a pénzt adja, nemkívánatos megrendelésekkel is előáll?

- Semmi baj, írunk laudációt is, ha ezen múlik. Sosztakovics is túlélte, és mennyi intelligencia és szarkazmus van az ilyen műveiben! De nem hiszem, hogy pártmuzsika kívánalmával állna elő ma bárki is.

- A l'art pour l'art zeneszerzésnek, ha már így neveztük, az eredetiséget alapvető esztétikai értékként kezelő, minden tradicionális utalást stílusgyakorlatnak minősítő követelményrendszere meddig tartható? Meddig lehet még állandóan, szinte minden egyes műnél új nyelvi elemeket kitalálni és azokból új nyelvet kialakítani, amelynek grammatikai rendszerét a közönség mindig idegenként kénytelen feltérképezni?

- Van, ahol túl vannak már ezen, és van, ahol nem. Ez egy rétege a zeneszerzésnek, nagyon fontos rétege, de az élet ennél azért színesebb. Elég világosan tükrözi ezt az is, hogy most ugyan rengeteg hallgatónk van magunkhoz képest, hat jelentkezőt vettünk fel csak az elektronikus-médiaművész (sound design) szakirányra, hármat alkalmazott zeneszerzésre, a hagyományos képzésre viszont egyetlen egyet. Ez tehát eléggé elfogyott mostanra, de életet lehelünk belé. Épp csak tudomásul kell vennünk, hogy nem írhatunk többé az utókornak, mert az ma nem segít rajtunk, ha majd egyszer elismernek. Hagyjunk fel az illúziónkkal: a 19. századnak a huszadikkal együtt vége, nincs már romantika!

(Fekete Gyulával kapcsolatos cikkeinket itt találja!)

Fekete Gyula: Elégia, km.: Cserna Ildikó (szoprán), Budapesti Kamaraszimfonikusok, Budapesti Tomkins Énekegyüttes, vez.: Tihanyi László - mozgókép nélkül