Hortenzia, Gergő

Luis Fernando Pérez: "Tévhit, hogy a spanyol zene felhőtlen kedélyű"

2012.10.18. 14:06

Programkereső

A madridi zongoraművész október 20-án lép fel a Liszt Ferenc Kamarazenekarral a Müpában. E koncert apropóján beszélgettünk vele.

"Manapság senki nem mer kockáztatni" - véli saját nemzedékéről a spanyol zongorairodalom úttörő népszerűsítőjeként is ismert zongoraművész. Szerinte mi tehát a követendő út? Vannak-e rejtett kincsek a spanyol zenében? Más lenne vajon a spanyol zenekultúra a Franco-rezsim évtizedei nélkül? A Fideliónak adott telefonos interjúban természetesen a flamenco is szóba került, de még azt is elárulta, melyik a kedvenc magyar szava, és miért fűzik ilyen szoros szálak Magyarországhoz.

- Az életrajzodban nagyon kevés szó esik a fiatalkorodról. Hogyan kezdődött a pályafutásod?

- Elsősorban azért kezdtem zongorázni, mert az apám is ezen a hangszeren játszott. Tőle kaptam az első zongoraleckéimet nyolc éves koromban - viszonylag későn kezdtem el, egyáltalán nem voltam csodagyerek. Egy hozzánk közeli kis konzervatóriumban végeztem az alapfokú zenei tanulmányaimat, de a nagy változás akkor jött az életemben, amikor tizenöt évesen Dmitrij Baskirov orosz zongoraművészhez kerültem a madridi Zsófia Királyné Zeneművészeti Főiskolára.

Luis Fernando Pérez
Luis Fernando Pérez

- A 20. század első felének két híres spanyol zeneszerzője, Albéniz és Granados kifejezetten sokat komponáltak zongorára, azonban ezeknek a műveknek a jelentős részét nem eredeti formájukban, hanem gitárátiratokon keresztül ismeri a világ. Szerinted mi lehet ennek az oka?

- Mindig is nagyon sok zeneszerző tevékenykedett a világban, és legtöbbjük hangszere a zongora volt, gitáros-zeneszerzőből azonban még nálunk is jóval kevesebb akad, pedig Spanyolország szimbolikus műfaja a flamenco, amelynek meghatározó eleme a gitár. Úgy tűnik, a közönség ezen a hangszeren keresztül fogadja be legszívesebben a spanyol zenét.

- Mit gondolsz, melyik az a leggyakrabban hangoztatott tévhit, amely az emberek fejében a spanyol zenével kapcsolatban él?

- Talán az, hogy a spanyol zenét valamiféle felhőtlen kedélyű, örökvidám dolognak szokták elkönyvelni. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lenne hihetetlenül érzelmes és nyitott a zenénk, azonban ennek a szenvedélyességnek - és ez főként a spanyol kultúrában mélyen gyökerező folklórra igaz - van egy igen borongós, szomorú lelkületű oldala is.

- A legutóbbi lemezeiden Granados ritkán játszott zongoraműveit, valamint Antonio Soler barokk szerző billentyűs hangszerre írott szonátáit játszod. Mit tervezel a következő felvételeidre?

- Jelenleg két lemez van előkészületben. Az egyiken de Falla Éj a spanyol kertekben című művét, valamint kisebb zongoradarabjait szeretnénk felvenni decemberben - elképzelhető, hogy élőben. A másik albumot pedig teljes egészében Rahmanyinovnak szeretném szentelni.

- Ha megkérnélek, hogy segíts kiválasztani a spanyol zongorairodalom rejtett gyöngyszemeit, mely műveket ajánlanád a figyelmembe?

- Nehéz kérdés. Gyakorlatilag bármelyiket, ugyanis a spanyol zongorarepertoár nem igazán ismert, ezért nagyon ritkán szokták műsorra tűzni, hozzáteszem: sajnos. Számomra a romantikus zongorairodalom egyik leggyönyörűbb műve az El Amor y la Muerte (A szerelem és halál balladája) című darab Granados Goyescas szvitjéből. Sokak számára ismeretlenül csenghet Federico Mompou katalán zeneszerző neve is, aki szintén csodálatos műveket írt zongorára.

Granados: Goyescas - El Amor y la Muerte, km.: Luis Fernando Pérez

- Mit gondolsz, milyen lenne a mai spanyol zenekultúra, ha nem lett volna a Franco-rezsim?

- Erre a kérdésre nagyon nehéz lenne felelnem. A diktatúrát megelőző időszakban Spanyolország egy meglehetősen szegény ország volt, ami végeredményben a Spanyol Birodalom 18. században kezdődő hanyatlásának volt a végpontja. Egy ilyen országban tört ki 1936-ban a polgárháború, amely után Franco hatalomra került 1939-ben. Kétlem, hogy lett volna olyan zenei irányzat, mondjuk a spanyol avantgárd, amelynek gátat szabott volna a rezsim, ugyanis ilyesmi soha nem létezett nálunk. Mondok egy példát: Mozart idejében nálunk még javában virágzott a késő barokk stílus, szóval hozzánk mindig is egy kicsit megkésve érkeztek meg a dolgok. Bármennyire is elítélem a diktatúrát, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Franco idején egy dolog jól működött: a kultúrpolitika támogatta a spanyol művészeket. Narciso Yepes, Alicia de Larrocha, Victoria de los Ángeles világszerte ismert nevek, és ők a francoizmus évtizedei alatt futottak be hatalmas nemzetközi karriert.

- Másfelől viszont de Falla az 1939-es hatalomátvétel után Argentínába menekült, és őt ugyan megpróbálta a rezsim visszacsábítani - nem sok sikerrel -, Roberto Gerhard katalán zeneszerző viszont 1970-ben bekövetkezett haláláig nemkívánatos személynek számított Spanyolországban.

- A rezsimmel való szembekerülésük következtében nagyon sok értelmiségi, köztük számos zenész, például Pau [Pablo] Casals csellista és Joaquín Nin-Culmell katalán zeneszerző is elhagyta az országot, mindketten a tengerentúlon telepedtek le. Sajnos nem a szabadság szelei fújtak akkoriban nálunk.

- Vilarroig kortárs spanyol zeneszerző Zongoraversenyét Prágában mutattad be 2007-ben, de csak egy évvel később játszottad először hazai közönség előtt, Madridban. Ennek mi volt az oka?

- Ez alapvetően a zeneszerző kérése volt. Vilarroig elmondta nekem, hogy nagyon fiatalon komponálta a művét, de akkoriban senki nem akarta eljátszani - én persze alig akartam hinni a fülemnek! A spanyol zongorairodalom ugyanis nem bővelkedik versenyművekben, így gondolkodás nélkül igent mond az ember, ha egy zeneszerző felkéri egy ilyen feladatra.

 - Azt olvastam, a 20. század elejének zongoristaóriásait, Josef Hofmannt, Moriz Rosenthalt és Ignaz Friedmant tartod példaképeidnek. Mit gondolsz, mi az a képesség, ami nekik még a birtokukban volt, viszont hiányzik a zongoristák újabb nemzedékeiből?

- Azt hiszem, nem lenne helyes dolog egy egész generációval kapcsolatos véleményt megfogalmaznom, hiszen rendkívül sok zongorista tevékenykedik manapság. Sokszor úgy érzem, hogy a szenvedély az, ami kiveszőfélben van, és a technológia győzedelmeskedik felette. A tökéletességre törekvés száz évvel ezelőtt is nagyon fontos volt egy zenész pályája során, azonban a virtuozitásnál sokkal lényegesebb volt a művészi érték, a zongorista egyéni látásmódja és játékstílusa. Vagy épp a kockázatvállalás. Manapság senki nem mer kockáztatni, mert a végén még folt esne a "tökéletességen".

- Miért gondolod, hogy a technológia elpusztítja a zenét?

- Elsősorban azért, mert mostanában már nem nagyon adnak ki élő felvételeket. Úgy vélem, a koncertfelvételeknek van egy különleges varázsuk, amit egy stúdiófelvétel során nem lehet létrehozni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy egy felvételen ne lehetne utómunkákat végezni, mert köztudott például, hogy Glenn Gould is igen gyakran élt ezzel a lehetőséggel, a lemezei mégis tele vannak élettel. Ellenben manapság a stúdiókban komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy minél inkább "kidolgozzák" a felvételt, aminek gyakran a zongora természetes hangzása is áldozatul esik. Fontosnak tartom, hogy a felvételeim során a hangmérnökök minél kevesebb szűrőt alkalmazzanak, hogy minél jobban megmaradjon a hangszer természetes hangszíne, továbbá a lehető legkevesebb leállással és vágással próbáljuk meg felvenni a műveket.

- Egyre szorosabb szálakkal kötődsz Magyarországhoz. Honnan ered ez a vonzalom?

- Mostanában már évente több alkalommal járok Magyarországon, egyre több magyar barátom van. Ez a második otthonom, ráadásul Budapest szellemiségét és városképét nagyon közelinek érzem Madridéhoz. Sokat köszönhetek korábbi tanáromnak, Gulyás Mártának, aki mellett jelenleg tanársegédként dolgozom a Zsófia Királyné Zeneművészeti Főiskola kamarazene tanszékén. Rendkívül meghatározó személyiség az életemben, ő hívott meg először a korábban Keszthelyen, idén pedig Békéscsabán megrendezett nyári mesterkurzusra. Sokszor játszottam már a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és a Bartók Vonósnégyessel is, és igazán élvezem, ha Magyarországon koncertezhetek.

- Van már esetleg olyan szokásod is, ami rólunk, magyarokról ragadt rád?

- Nem vagyok benne biztos, hogy van ilyen. (nevet) A magyarokat nagyon tisztelem, mert rendkívül humánus és udvarias embereknek tartom őket, a zenészekkel való munkát pedig sehol a világon nem találtam ennyire érdekesnek, mint itt. Ugyanis a magyar nyelv igencsak bonyolult rendszerű, a hangzók széles skáláját használja, aminek az elsajátításához már fiatalkorban ki kell fejlődnie egy rendkívül érzékeny hallásnak.

- Ezek után biztos vagyok benne, hogy van már kedvenc magyar szavad.

- Természetesen van: az álom.