Emma

Ünnepi Mise

2012.10.18. 07:02

Programkereső

Sir John Eliot Gardiner alighanem azért jött most Budapestre, hogy egyszer s mindenkorra eloszlasson egy félreértést. Azt, nevezetesen, hogy a Missa solemnis "elidegenített főmű" volna. Vagyis minden ízében enigmatikus, lényegét tekintve megközelíthetetlen.

A nagy tekintélyű Theodor W. Adorno nevezte így Beethoven kompozícióját egy 1959-ben publikált esszéjében, s ez az epiteton ornans ettől kezdve rajta is ragadt a darabon. Néhány előadását, felvételét meghallgatva, bevallom, eddig magam is egyetértettem vele. Lenyűgöző monstrumnak tűnt számomra a kompozíció, olyannak, amelynél az ember azt érzi, a magányos, süket komponista-óriás nem avat be titkaiba. Nem hozzánk beszél, a Szellemmel társalog. A mostani koncerthez mellékelt mintaszerű ismertető füzetben, amelyben végre nem arról olvashattunk nyomorúságos reklám-tirádákat, hogy mely fellépő művész hol-mindenhol fordult meg a világban eddig és kivel muzsikált együtt (NB minél jelentéktelenebb az illető, annál hosszabb szokott lenni a lista), hanem valóban fontos információkat kaphattunk, akadt egy érdekes riport is a karmesterrel. Készítője, Fazekas Gergely egyebek mellett feltette a kérdést, vajon Gardiner egyetért-e Adorno fejtegetéseivel? A válasz: "egyáltalán nem".

Sir John Eliot Gardiner
Sir John Eliot Gardiner

Erről szólt ez a hangverseny. A Missa solemnis nem csupán megközelíthetőnek, hanem megrendítőnek, érzelmileg megindítónak, helyenként majd' azt mondhatnám, a szó nemes értelmében hatásvadásznak mutatkozott. Olyannak, amelyben persze ott a tradíció, elsősorban a miseírás bécsi hagyománya, a régies tartás, de amely ugyanakkor teli van meghökkentő ötletekkel, eredeti megoldásokkal. Egyes részeinél mintha ablak nyílna ki, amelyen keresztül a Parsifal harmadik felvonásának polifóniája is felderengeni látszik, másoknál az öregedő zseni (Beethovenre már életében is alkalmazták ezt a szót, talán ő volt e tekintetben az első a zenetörténet óriásai közül) a szorongattatás éveire emlékezik, szinte berliozi színekkel, effektusokkal, képzeletében Napóleon csapatai törnek elő, a szólisták szinte egzaltált hangon könyörögnek: "dona nobis pacem". Mindez ott van a partitúrában, kottafejekbe rejtjelezve, csak észre kell venni. Gardiner észrevette, felfedezte - és felfedeztette velünk, hallgatókkal is. Ő szinte tudományos alapossággal készül egy-egy produkcióra, utánajár a dolgoknak, minden apró részletről világos elképzelést alakít ki - amit aztán hallatlanul finom, pontos jelzésekkel át tud adni az általa vezetett muzsikusoknak is.  Bámulatos, milyen agogikai-dinamikai árnyalatok szólalnak meg a keze alatt. Tempói mindig meggyőzők, tempóváltásai tökéletesek. Takarékos mozdulatai minden színpadiasságtól mentesen azonnal érzékeltetik egy-egy részlet, dallam karakterét. Beethovennek ez a partitúrája teli van váratlan váltásokkal, kényesnél kényesebb belépésekkel. Olyanokkal, amelyeket hiába gyakorol az együttes a próbákon sok tucatszor, mindig megmarad a borulás, a pontatlanság veszélye. Csakhogy Gardiner az élő előadáson is mindig megadja a határozott, impulzív jelzést a kellő pillanatban - no és persze kiváló, fegyelmezett, lelkes, minden instrukciójára maximálisan figyelő csapattal veszi körül magát.

A Forradalom és Romantika Zenekarát, illetve a Monteverdi Kórust számos felvételen hallottam már. Tudtam, hogy elsőrangúak. Az élő előadás megerősítette ezt a véleményt.  Egészen parányi szeplőket fedeztem csak fel a hangszereseknél, a kórusnál pedig semmit sem. Holott amit Beethoven az énekeseknek leírt, az helyenként hajmeresztő. A valószínűleg igaz anekdota szerint egyszer, még fiatalabb korában egy hegedűs barátjára förmedt rá indulatosan: "mit törődöm én a nyomorúságos hegedűtökkel, amikor a szellem szól hozzám". A hegedűvel aztán mégiscsak törődött úgy-ahogy. Az énekesek hangszálaival nem. A partitúra helyenként folyamatosan magas "a"-kat, "b"-ket ír elő a szoprán szólamnak. Nincs kórus, amely kellemetlen sikoltozás nélkül bírná. Azazhogy úgy látszik, mégis van - a Monteverdi Kórus. Az ugyancsak igen kényes, sok tekintetben hálátlan (hosszabb áriákat például nélkülöző) és rendkívüli koncentrációt követelő szóló-szólamokat Lucy Crowe, Jennifer Johnston, James Gilchrist, Matthew Rose énekelte kifogástalanul, ihletetten. Ünnepi este emlékével térhettünk haza.

Lucy Crowe
Lucy Crowe