Kelemen, Klementina

A pécsiek mesélnek

2012.11.19. 14:09

Programkereső

A fokozatos javulás folyamata határozta meg a Pannon Filharmonikusok péntek esti koncertjét, néhány feledhető pillanat után egészen kimagasló játékot is hallhattunk a sokak számára rokonszenves együttestől, így talán nem ok nélkül való, ha bizakodóak vagyunk a jövőt illetően.

A mesék és a képzelet világának bebarangolását célozta a pécsi zenekar budapesti bérletnyitó hangversenye, és akár gyermekeknek szóló előadás is lehetett volna, ha színes-érdekes átvezető szövegeket írnak hozzá, és nem tervezik egészestés hosszúságúra. De nyilvánvalóan nem ez volt a cél, hanem egy alapvetően könnyed műsor elővezetése úgy, hogy közben még érdekességekkel, ritkaságokkal is találkozzék a publikum. Így inkább azt mondanám: esti mese volt ez felnőtteknek, gőzmozdonnyal, Csipkerózsikával, tündérkerttel, varázslással, operett-hősökkel.

Kétségtelen vonzereje volt a koncertnek, hogy az est műsorán szereplő jól ismert művek sem fordulnak meg havi rendszerességgel a Müpa pódiumán. Ez dicséretes, hiszen a zenekari hangzáskép fejlesztése, csiszolása mellett, az ötletes műsorpolitikával szintén tenni lehetne a magyar klasszikus zenei szcénán eluralkodott főváros-központúság ellen, persze soha sem az első rovására.

Mert a Pannon Filharmonikusok egy szimpatikus együttes, közönségbarát arculattal, megbízható játékkal. Még nem volt szerencsém hallani őket a vezetőkarmester-váltás óta, a mostani élmények alapján határozottan pozitív tendenciákat vélek felfedezni a játékukban, és a péntek esti koncert akkor is reménykeltő volt, ha messze nem nevezhetném tökéletesnek. Csak remélni tudom, hogy Bogányi Tiborban és az együttesben lesz elég kitartás a hosszú és sok esetben sziszifuszi munkához. Mindenesetre szép lenne, ha Pécs is rendelkezne nemzetközileg jegyzett együttessel.

Bogányi Tibor
Bogányi Tibor

Honegger Pacific 231 című művével minden adott volt az energikus kezdéshez. A szerző ahhoz hasonlítja vonzalmát a vasúti járművekhez, mint amilyen más férfiakat a nőkhöz vagy éppen a lovakhoz köti. Ezt a finoman szólva is bizarr vallomást igyekszik a mű számunkra is érthetővé tenni, tudniillik mi is a szépség abban, ahogyan egy hatalmas gép nekiindul az éjszakának. Ez a zene a gépezetet szolgálja, egy csodának, már-már élőlénynek tekintve azt.

Sajnos a mostani előadás nem használta ki a darab adta lehetőségeket, a zenekar kissé fásultan szólalt meg, a hangzáskép egy idő után elmosódottá, maszatossá vált, nem sikerült igazán a darab ívét adó fokozás sem. Nem érezhettük a gőzgép elképesztő erejét, a fogaskerekek egymásnak feszülését, ahogyan szép lassan nekilendül a mozdony, maga után húzva a több száz tonnás szerelvényt; az út maga pedig inkább volt kicsit döcögős gurulás egy Bzmot motorvonattal. Úgy tűnt, hogy a zenekarnak még rá kell hangolódnia az aznap esti feladataira, hiszen mindennek dacára kitűnt, hogy jóval nagyobb potenciál rejtőzik a felszín alatt.

Az est ínyencsége Offenbach Gordonkaversenye volt, mely hosszas kutatómunka után szólalhatott meg ebben a formában, ugyanis a második és harmadik tétel partitúrája hosszú ideig a családi archívumban rejtőzött a megfelelő feliratok nélkül, és ezen részek zongorakivonatát Max Clémént csellista hangszerelte meg. Csak később találtak rá az eredeti, Offenbach által kidolgozott tételekre.

Most ezt a verziót hallhattuk. Előre bocsátom, hogy a francia operettszerző munkássága nem tartozik a kedvenceim közé, még akkor sem, ha „komolyabb" formában jelentkezik. A komponista lényegében itt is operettet írt, a cselló dallamai a Párizsi életben vagy a Szép Helénában is felbukkanhatnának, csakhogy esetenként ez üresjáratokkal társul. Tény, hogy a szólistát néhol jelentős kihívások elé állítja a versenymű, és a látványos zenei sziporkák az első illetve az utolsó tétel végén óhatatlanul tapsra ingerlik a hallgatóságot, de mégis, a szerzemény egésze kissé unalmasnak tűnik.

Magára a megszólaltatásra túl sok panaszunk nem lehetett, a közreműködő francia csellista, Jérôme Pernoo szép, egészséges és nemes hangon szólalt meg, képes volt betölteni a hangversenytermet, és a néhol felbukkanó hamisságok sem vontak le érdemben az interpretáció egészéből. A zenekar kísérete mindenben megfelelőnek bizonyult, a Honegger-darab során észlelt hiányosságokat szerencsésen maguk mögött tudták, és már csak apróbb pontatlanságok voltak megfigyelhetők a rezesek egyes belépéseinél.

A szünet utáni második félidő hozta meg aztán az igazán élvezetes pillanatokat. Ravel Lúdanyó meséi című szvitjében már elemükben voltak a pécsiek, szép szólókban, igényesen kivitelezett pianókban lehetett részünk. A gondosan kimunkált, leheletfinom hangzás rögvest az első tétel Csipkerózsikát megjelenítő fátyolos muzsikájában szembetűnő volt, és ha válogatni szeretnék a továbbiakból, a felsorolást a keleties hangzású harmadik tétellel folytatnám, ahol az együttes a leleményesen felrakott zenei szövet minden ziccerét kihasználta, de nem hagynám ki a Szépség és a Szörnyeteg párbeszédének markáns kontrasztokkal teli megjelenítését, vagy a Tündérkert megkapó szépségét sem.

Pannon Filharmonikusok, fafúvósok
Pannon Filharmonikusok, fafúvósok

Paul Dukas Bűvészinasa igazi bravúrdarab, nagyszerű hangszerelése folytán a szimfonikus zenekar lehetőségeinek megismertetésére is ideális, és a péntek este hallott élénk, példásan kidolgozott előadás maradéktalanul kiaknázta ezeket a lehetőségeket. Bogányi pálcája alatt a zenekar valóban mesélt, a mű fantasztikus világa szinte szemmel láthatóan nyílt meg a hallgatóság előtt.

Ráadásként a mindig sikeres Rákóczi-induló beleillett a kevésbé fajsúlyos este műsorába, felvillantva Bogányi és a zenekar közönségbarát arculatát, mert bár az efféle ráadások könnyedén megtámadhatók a kritikaírás komor bástyáiról, azonban nem szabad elfelejteni, hogy a koncertek elsősorban a hallgatóságért vannak, és amennyiben a szórakoztatás a cél, akkor bizony szórakoztatni kell.

Végülis pozitív benyomásokat hagyott maga után a Pannon Filharmonikusok vendégjátéka, úgy érzem a zenekar jó úton halad a még igényesebb hangzás felé. Bogányi Tibor szimpatikus a karmesteri pulpituson, nem tartozik az „ugráló", végletesen extrovertált dirigensek közé, akik leginkább vizuális élményt szeretnének nyújtani a közönségnek; bár tény hogy egyes mozdulatai némileg modorosak. Zenei koncepciói viszont határozottságról árulkodnak, és képes ezeket a fegyelmezett, magas szintű játék motiválására használni.

Szívből remélem, hogy a zenekar budapesti közönsége egyre csak növekedni fog, akik alkalomadtán a Kodály Központba is ellátogatnak, megalapozva ezzel egyfajta állandó belföldi zenei turizmust.