Emma

Gazdagították a zenetörténetet?

2012.11.22. 09:15

Programkereső

Hogy bővítették a zenetörténet lapjait, azt Kovács László főzeneigazgató-karmester mondta azzal kapcsolatban, hogy november 19-én újabb, a Miskolci Szimfonikusok által rendelt mű ősbemutatóját vezényelhette. A Fekete-Kovács Kornél szárnykürtre és hegedűre komponált crossover kettősversenyére utaló szavak mögé a kérdőjelet már e KRITIKA írója tette.

Kovács Lászlóék igazán bőkezűen támogatják a magyar kortárs zeneszerzőket: minden évben rendelnek új műveket, sőt, műsoron tartanak néhány éve bemutatott darabokat is, köztük műfajok keresztezésével kísérletező jazz-zenész-kompozíciókat is. Az elmúlt években Gyöngyösi Levente II. szimfóniáját, Oláh Kálmán Passacagliáját volt alkamam előadásukban meghallgatni, 2012/13-as évaduk Népszerű bérletének második koncertjén ezúttal Fekete-Kovács Kornél jazz-trombitaművész, zenekarvezető, zeneszerző hegedűre és szárnykürtre komponált kettősversenyét mutatták be.

A premier kapcsán érdemes felidézni, hogy Fekete-Kovács 2011-ben Kovács László vezényletével, de a Pannon Filharmonikusok közreműködésével egy teljes - Fonogram-díjjal is elismert - lemeznyi szimfonikus jazz kompozíciót vett lemezre, s a kettősverseny lassú tétele már ekkor elkészült Stay Alone címmel. A PFZ a napokban leköszönt koncertmestere, Bujtor Balázs édesapja emlékének szóló tétel egyben "első zenei lenyomata a két szólista személyes barátságának" (Fekete-Kovács Kornél szavait a koncert ismertetőjéből idézzük). A hegedűművészként a könnyedebb műfajokkal régóta kacérkodó Bujtort a jazztrombitás Fekete-Kovács vezette be a jazz világába - kézenfekvő volt tehát, hogy előbb-utóbb teljes versenyművé kerekedjen ki a különleges hangszerpárosra elgondolt kompozíció.

Míg Bujtor a trükkösen összeragasztott kottalapokat rendezgette állványán, Kovács László a helyzetet kihasználva a bevezetőben említett, a miskolciak kollektív büszkeségére apelláló szavak mellett azt is elmondta, hogy a hegedű némi segítséget kap hangosítás formájában Fekete-Kovács Kornél "ízig-vérig klasszikus" művében, melyben csak a harmóniák, a szinte folyamatosan jelen lévő ütők, valamint az improvizált szólórészek idézik meg a jazz világát. A műről megkérdeztük Bujtor Balázst is, aki a Fidelio adventi különszámában, valamint a Fidelio.hu-n november 28-án megjelenő interjújában a következőket nyilatkozta barátja darabjáról: "Teljesen új útja a zeneszerzésnek az, amit ő képvisel. Kortárs jazz-nek mondanám, de nem a szó kortárs zenei értelmében. Ezekben a művekben kicsit már összemosódott, hogy mi a kortárs, mi a klasszikus és mi a jazz. A Hegedű-szárnykürt kettősversenyben például nincs a jazzben megszokott ritmusszekció, nincs jazzbőgő, csak a szimfonikus zenekar ütőseire támaszkodunk e téren, ők hozzák ezeket a bonyolult ritmikai képleteket. Ebből fakadóan a hangzás is egészen új."

Nos, a kettősverseny hangzása számomra nem tűnt annyira újszerűnek, lévén harmóniavilágát és hárfa-ütők által dominált hangszerelését tekintve meglehetősen emlékeztetett bizonyos impresszionistának mondott francia zeneszerzők műveire, igaz, azoktól - és Fekete-Kovács korábbi szimfonikus szerzeményeitől - eltérően nem bonyolult polifón szövedékeket hallhattunk, hanem világosan elkülönülő dallamot, és azokhoz járuló akkordikus kíséretet. Ez persze még nem volna baj, az már inkább, hogy a (kihangosított) hegedű és a szárnykürt hangja egymással, és a talán túlságosan is dúsra elgondolt zenekari anyaggal nem alkotott igazán harmonikus párost, sem a tutti, sem az áttörtebb hangszerelésű részekben. Persze a szólóhangszerek megválasztása tekintetében nemigen volt mozgástere a szerzőnek, az arányokat azonban talán lehetett volna szerencsésebben is megválasztani. El tudom képzelni, hogy az ősbemutató (vagy a fáradság?) miatt a szólisták voltak túl visszafogottak, továbbá azt sem tudtam eldönteni, a mű erénye vagy hiányossága, hogy alig különültek el a megkomponált és az improvizált részek (leszámítva persze a kadenciákban egyedül megszólaló szólóhangszereket). Különösnek tűnt az is, hogy a két hangszer meglehetősen különböző hangképét még tovább távolítva egymástól Bujtor Balázs meleg hangon, gazdag vibratókkal, de a hegedű technikai lehetőségeit (kettősfogások, üveghangok, vonásnemek stb.) alig-alig kiaknázva, míg Fekete-Kovács Kornél virtuózan, de (még szárnykürtös mércével is) tompán játszott. A zenekar velük ellentétben nagy lelkesedéssel, és sajnos a kelleténél nagyobb hangerővel szerepéből gyakorta kilépve kísért.

Az előadás (vagy a darab? - ősbemutató esetében nehéz megállapítani) összességében nem tűnt elég mutatósnak, pedig láthatóan sok munkát fektettek bele az érintettek. A katarzis elmaradásához az is hozzájárulhatott, hogy a versenymű mindhárom tétele "elfogyva" ér véget; a csillogó finálékat, hatásos leütéseket ezúttal nélkülöznünk kellett. Egy, a hangulatot érzékeltető címmel talán érdemes lett volna a közönséget felkészíteni arra, hogy ezúttal nem Fekete-Kovács korábbi, jazzkvintettre és nagyzenekarra komponált műveihez hasonló sziporkákra, hanem - a gyászzeneként megfogant második tételhez híven - lírai, elvont hangulatokra számítson.

Érteni vélem Kovács László műsorszerkesztési elvei mögött a szándékot, hogy a Népszerű zenei esték névre hallgató bérlet koncertjein a szokásos szimfonikus repertorárt bővítve új művekkel jelentkezzenek, s hogy egyszersmind a közönség ízléséhez és elvárásaihoz közelítő műveket tűzzenek műsorra. Mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy ez lenne a közönség megtartásának és becsábításának legbiztosabb módja, amennyiben túl sok kockázatot rejt, hogy valóban a közönség tetszését elnyerő műveket írnak-e kortárs zeneszerzőink. (Nagy kérdés, hogy a szimfonikus zenekarok új magyar művek megrendelését és bemutatását favorizáló támogatási rendszerétől elvárható-e, hogy vizsgálja a megszülető kompozíciók minőségét is. Aligha, magam mégis szkeptikus vagyok a "kötelezően megírandó/bemutatandó" új művekkel kapcsolatban...)

Persze a műveket első alkalommal hallók (így e sorok írójának) véleményére nem feltétlenül kell adni. A szünet után elhangzó mű, Stravinsky Tavaszi áldozata csaknem száz évvel ezelőtti ősbemutatóján például olyannyira nem nyerte el a közönség tetszését, hogy a nézőtéren verekedés tört ki, mégis a 20. századi szimfonikus repertoár megbecsült művévé vált. Botrányról a pogány balettzene mostani előadása alkalmáva sem volt szó, sőt, még csak nem is hagyta el senki a Művészetek Háza (Müha - valójában kicsi) nagytermét. A szmogtól fojtogatott Miskolc közönségének befogadóképességét mégis feszegetni látszott az előadás, ráadást legalábbis a második félidő után sem kért a hallgatóság. Igaz, a mű élvezetét egyértelműen kedvezőtlenül befolyásolta a Müha a hatalmas előadóapparátushoz képest szűkös tere. A Miskolci Szimfonikus Zenekarról a korántsem ideális akusztikai viszonyok ellenére elmondhatjuk, hogy a vonóskar - feltehetően kedvező életkori arányainak is köszönhetően - kiegyenlítetten szól, a rézfúvósok pedig örvendetesen kulturáltak, de nem makulátlanok. Sajnos a fafúvósokkal nem lehettem maradéktalanul elégedett: az első fuvolista szólói még nem, az első fagottoséi már nem tűntek meggyőzőnek. Mindazonáltal nem a zenekar, s nem is Kovács László tehetett arról, hogy az egykor botrányosan modern Stravinsky-zene radikálisan újszerű hangszerelési effektusai és ritmusai nem hatottak átütő erővel. Véleményem szerint a mű elementáris ereje gyengült meg - talán érdemes lett volna az egy évvel ezelőtt látottakhoz hasonlóan vetítéssel fűszerezni az előadást, valamelyest pótlandó a zenéhez eredetileg elgondolt balett hiányát.

A koncert első műsorszámaként elhangzó Rossini Semiramis-nyitányból is a fűszereket hiányoltam. Igaz, nem kommentárt, de több humort, játékosságot, akár némi színészkedést vártam volna - operanyitányt (ráadásul Rossini-nyitányt!) véleményem szerint csakis operista túlzásokkal élve lehet igazán fölényesen tálalni. Kifogásaink ellenére nem kétséges, hogy - amint azt Kovács László a Fidelio.hu-nak adott interjújában egy évvel ezelőtt célként megfogalmazta - Miskolcon valóban "magas színvonalú, professzionális munka folyik". Különösen, ha a zenekar eseménynaptárára is vetünk egy pillantást: az általam hallott koncert előtti héten ugyanis Vashegyi György vezetésével egy barokk műsort, és egy gyerekeknek szóló beavató matinét is végigjátszottak, e kritika megjelenésének napján pedig a miskolci koncertteremnél sokkal kedvezőbb akusztikájú pécsi Kodály Központban játsszák el újra a fentiekben taglalt műveket. Mivel a Müpa Szimfonikus felfedezések-sorozatának koncepciója a tavalyi évaddal megváltozott, 2013 tavaszán nem ezt a műsort hozzák el Budapestre a miskolciak. (Talán nem is baj.) Mindenesetre érdemes már most felírni a zenekar április 9-i Brahms-koncertjének időpontját, amikor is szintén elhangzik egy kettősverseny Kovács László vezényletével: az a-moll hegedű-cselló koncertjének szólistája egy spanyol ikerpár, Gulyás Márta madridi kamarazene-növendékei lesznek. E sorok írója már hallotta őket játszani (igaz, méltatlan körülmények között), ezért nyugodtan ígérheti, az ő közreműködésük is gazdagítani fogja a zenetörténetet.