Katalin

Ugyanaz, és mégis más

2013.01.04. 07:01

Programkereső

Végbement a nagy változás a Müpa újévi koncertjének arculatában: Haydn - igen helyesen - maradt, ám A teremtésből Az évszakok, állandó karmesterből pedig állandó ének- és zenekar lett. KRITIKA

A két nagy Haydn-oratórium különbségeinek és hasonlóságainak összevetése igen bonyolult és hálás, hosszú múltra visszatekintő tevékenység. Alapjában persze, csakúgy, mint az alma és a körte összehasonlító értékelése, kilátástalan feladat. Amiben azonban lényegileg teljes a konszenzus, az egyfelől az előadó-apparátusok alapvető hasonlósága, beleértve a kórus kiemelkedő szerepét; másfelől pedig az a vélekedés, hogy a későbbi mű szövegkönyve, mint tipikus kispolgári idill- és közhelytár, hanyatlást és Haydn számára nehezen kezelhető problémát jelentett ugyan, a zene minősége és szuggesztivitása tekintetében azonban Az évszakok semmiképp sem marad alul A teremtéssel szemben. Vagyis mindenesetre az "ugyanaz, és mégis más" üdítő érzését várhattuk az új sorozattól.

Nos, a kezdet teljes mértékig igazolta várakozásainkat. A szervezők természetesen biztosra mentek. A kitűnő Orfeo Zenekar és a világszínvonalat magát megtestesítő Purcell Kórus bármely karmester partnereként megállja a helyét; Helmuth Rilling az oratórium-dirigálásnak már a múlt század végén élő klasszikusa volt; a három énekszólista pedig, ha tudtam is szubjektíven rangsorolni őket, egyaránt a műfaj magasiskoláját képviselte. Csoda-e, ha ebből a találkozásból olyan előadás született, amely nem csupán minden tekintetben perfekt és igényesen kidolgozott volt, amelyben nem csak a képek kavalkádja hatott üdén, érzékletesen és természetesen, hanem, ami a legfontosabb, jól érzékelhettük belőle, hogy van Swieten báró jámbor, papirosízű figurái hogyan lényegülnek át hús-vér, szerethető alakokká, s hogy a természet-ábrázolás ősi közhelyeit az idős Haydn hogyan állította az életszeretet megrendítő költői megnyilvánulásainak szolgálatába.

Mindez annak ellenére lezajlott a szemünk előtt, hogy Helmuth Rillinget alkata nem azok közé a karmesterek közé sorolja, akik elsősorban robbanékony temperamentumukkal ragadják magukkal a közönséget. Őt az egyensúlyra, a lekerekítettségre, a harmonikus egységre való törekvés jellemzi elsősorban; előadói világában van helyük a nagyszabású kontrasztoknak, ám nincs helyük a szélsőségeknek, és nincs helye semmiféle torznak sem.

Ilyesmire persze nem is csábít Az évszakoknak sem a szüzséje, sem a zenéje. Mégis felismerni véltem valamiféle fejlődést vagy tendenciát az előadásban, amely az első két évszak makulátlanul szép és elmélyült, de talán túlságosan is józan vagy olümposzi jellege után a második részben mintegy belülről izzani kezdett, és nem is annyira az ide koncentrálódó rusztikus kartételek kirobbanó erejéből következően, hanem talán a karmester és az énekesek egyre finomabb és érzékenyebb, egyben érzelmekkel mindinkább telített egymásra hangoltsága jóvoltából. Például a Tél kezdő képsorában, ahol a zenekar a bevezetőben és a későbbiekben is egyre szuggesztívebbé és érzékenyebbé vált, Hanne szerepében Marlis Petersen, illetve Lukasként Bernhard Berchtold pedig egymást és önmagát múlta felül líraiságban és kifejezésben.

Az előadókról szólván, a darabot nem követhetjük végig részletesen. Annyit feltétlenül el kell mondani, hogy Petersen minden tekintetben ideális választásnak bizonyult: hangjának és zenei eszközeinek tisztasága, remek és széles skálájú színészi megjelenítő ereje, virtuozitása és az egész előadását mindezzel együtt manírtalan egyszerűség lefegyverző volt. Berchtold kivételesen szép hangú, olvadékonyan és hajlékonyan éneklő lírai tenor, egyszersmind a jó testo-énekesekre jellemző, rendkívül plasztikus artikulációval, világító expresszivitással. Ám ami miatt tulajdonképpen az előadás lelkének éreztem, az a szövegmondásának ereje, és jelenlétének egy pillanatra sem csökkenő intenzitása volt - miközben, a szopránénekesnővel együtt, sokszor egyes hangjai is megkapóan szépek voltak. Kettőjük gyakori duettjei pedig teljes hangi és zenei harmóniában olvadtak össze. Zenei szempontból Simon gazda megszemélyesítőjeként Bretz Gábor is tökéletesen egyenrangú teljesítményt nyújtott, elsősorban élményszerű dallamformálásával, karaktereinek gazdagságával, a megvalósítás tökéletes biztonságával. Simon szerepének fekvése viszont talán nem ideális számára, mert - két társának tökéletesen természetes hangképzése mellett - Bretz gyönyörű hangját ezúttal időnként mesterkélten sötétítettnek hallottam, amihez hasonlót máskor sohasem érzékeltem.

Helmuth Rillingről szinte sugárzott, hogy jól érzi magát az Orfeo Zenekar élén, mert magas szinten értik meg egymást, és elképzeléseit messzemenően meg tudja valósítani. Az együttes tömören, telten és homogén módon szólt, és Haydn hangszerelési bravúrjai a természeti képekben és egyebütt is igen plasztikusan szólaltak meg. Számos szép szólót hallottunk, például Hamar Gergelytől (oboa), Kertész Ildikótól (fuvola), vagy a négy remek kürtöstől, s mindenképp említést érdemel Vashegyi György kitűnő, rendkívül érzékeny continuo-játéka is. Végül pedig a mintegy 40 fővel kiálló Purcell Kórus, szokott, vagy a szokottnál is szebb, egyszerre karcsú és tömör hangzásával, rendkívüli színskálájával, gyengédségével, humorával és őserejével, nagyszerű hordszerkezetként szolgált az új évnyitó oratórium számára.

Sajnos, a folytatásra egy évet várnunk kell.