Friderika

Ősz üstökös

2013.01.12. 07:05

Programkereső

Liverpoolban született, zenész, jellegzetes a hajviselete és a királynő lovaggá ütötte – ha jobban belegondolunk, ez a körülírás korántsem csak Simon Rattle személyére illik. Több mint egy évtizede ő tölti be a világ komolyzenei életének, úgy lehet, legtekintélyesebb tisztét, ámde ez az információ is félrevezetőnek tűnik. Merthogy Rattle ténykedésének a legkevésbé sem a tekintély a kulcsszava, hanem sokkal inkább a szerelem. Vagy éppenséggel ez a szemre teljességgel szexepil nélküli fogalom: felelősségtudat. Január 28-án újra a Müpában.

"Csakis olyan zenét játszom, amit szeretek. Megismerek egy darabot, beleszeretek, és meg akarom csinálni. Az a szomorú, hogy rengeteg olyan darab van, amit mindenáron meg akarok csinálni, és nem találok helyet nekik a műsoron." A kezdetektől mindmáig ezzel a merőben szubjektív, de tagadhatatlanul roppant hiteles alapállással közelít a muzsikáláshoz Simon Rattle, s ha nem a nemzedékének alkalmasint legnyitottabb karmesteréről lenne szó, tán még némi fejcsóválást is megengedhetnénk magunknak e kitartóan kamaszos idealizmus láttán. Mert amiként vannak bölcsek, akik - Németh Lászlóval szólva - már "szakállasan és pipával jönnek a világra", úgy bizonyos, hogy vannak örökös kamasz lelkek is: lelkesedésre mindig kész, nyugtot sosem ismerő keresők, akik még ősz fejjel sem restellik ifjúkori eszményeiket. S ha a kamaszosnak tekintett tulajdonságok közül elhagyjuk a szalmaláng természetet, hát a fiatalosságát nem csak kiállásában őrző, ötvennyolc esztendős Rattle is éppen ilyen örök kamasz a karmesteri dobogón.

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

Eltűnnek az igazi nagy karmesterek! Nem lesz senki, aki majdan Karajan, Bernstein vagy Solti örökébe lépjen! A klasszikus zenéből kivesznek a valódi személyiségek és végérvényesen elapad a közönség-utánpótlás! A múlt század nyolcvanas és kora kilencvenes éveiben seregnyien osztották az ilyen és ehhez hasonló aggodalmakat, s korántsem csupán azok, akik mindig és minden kérdésben a múltra szavaznak a jelen vagy pláne a jövő ellenében, mondván, hogy régen még a só is sósabb volt. Nem, a nagy generáció kifutásával, az első lemezfejedelmek korszakának legutolsó éveiben valóban úgy látszott, hogy a klasszikus zene világa egyszerre kényszerül majd szembenézni a vezéregyéniségek és a koncertközönség vészes megfogyatkozásával. Azért az optimisták, a bizakodásra okot adó fejleményeket fürkésző szakértők csendben vagy éppen harsányan, de megtették a maguk tétjeit, s e verseny első számú favoritja egy nagyhajú harmincas fiatalember, a majd' minden ízében nonkomformista Simon Rattle volt.

A sok szempontból akár Rattle-utánnyomat gyanánt is azonosítható Gustavo Dudamel pályaindulásának ismeretében talán már kevésbé hat imponálóan, ám így is említést érdemel, hogy a liverpooli születésű karmester ritka lendületesen és rögtön látványos eredményeket felmutatva kezdte meg működését. Nem jött zenészfamíliából, profin összeszervezett vagy épp nemzedékek presztízsét felvonultató háttér sem állt mögötte, mindössze lenyűgözően tehetséges és roppant céltudatos volt. "Sokan állítják, hogy ők indították el Simont az útján, de ő magától is a csúcsra ért volna. Simon egyszeri tünemény: egyszerű liverpooli gyerek, aki megfelelő neveltetésben részesült, és minden génje épp a helyén van" - fogalmazott immár visszatekintve Rattle egyik korai felfedezője, s függetlenül a genetika vélelmezett szerepétől, valóban lehetett valami, a természet erőihez hasonlatos abban az elánban, amellyel a még tinédzser Rattle belevágott a zenekarvezetés feladatába. Tizenöt éves korában hetventagú zenekart toborzott egy liverpooli jótékonysági koncertre, ahol azután eldirigálta Schubert Befejezetlen szimfóniáját, Mozart Klarinétversenyét s még több más koncertszámot. "Megkaptam egy órára a nagytermet. Kinek van kedve eljátszani a Bruckner-Hetediket?" Az anekdota szerint ilyesforma kérdésekkel vágtatott be a londoni Royal Academy of Music menzájára, s karizmája már ekkor sem maradt hatás nélkül a megkérdezettekre. Így történhetett meg az is, hogy tizennyolc évesen, azaz még jócskán a tanulóévei közepén képes volt megszervezni Mahler Második szimfóniájának előadását, ami nemcsak a Feltámadás melléknevet viselő mű monumentalitása miatt figyelemreméltó, de azért is, mert a Rattle fiú annak idején épp e szimfónia hallatán határozta el magában, hogy záros határidőn belül karmester lesz.

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

A diákzenekarokban a vezénylés mellett-előtt leginkább ütősként működő Simon Rattle huszonöt éves volt, amikor megtalálta élete nagy és világraszóló feladata, amely pedig első pillantásra sem nagynak, sem pedig világraszólónak nem tűnt. 1980-ban ugyanis a Birminghami Szimfonikus Zenekar vezetőjének nevezték ki, s bár az esernyőjéről és világtörténelmi balekságáról ismert Neville Chamberlain által megalapított városi zenekart két ízben rövid ideig a kiváló Adrian Boult is vezette, a birminghamiek tőrőlmetszett vidéki együttesként vegetáltak a fővárosi nagyzenekarok és a BBC regionális együtteseinek árnyékában. „Három autópálya, huszonhat vasútvonal és fél tucat rossz szagú, használaton kívüli csatorna találkozásánál fekvő kietlen közép-angliai iparváros" - jellemezte Birminghamet egy hetvenes évekbeli angol regény, s éppen e vigasztalan jellemzés helytálló volta kínálta az ifjú Rattle számára a pályafutását meghatározó döntéseket és diadalokat.

Merthogy Rattle nem egyszerűen felemelte a reábízott zenekar nívóját, sőt, megkockáztatjuk, a parádés színvonal-emelkedés, amely tizennyolc esztendeig tartó vezetése alatt végbement, majdhogynem másodlagos eredménynek tekinthető. Rattle ugyanis valami hallatlanul újszerű dolgot tett: kapcsolatot teremtett a zenekar működése és a város élete, ha tetszik, a társadalmi valóság között. Új és fiatal közönséget toborzott, és elvitte a koncerteket olyanokhoz, hátrányos helyzetűekhez és fogyatékosokhoz, akik amúgy valószínűleg sosem jutottak volna el egy komolyzenei hangversenyre, s egyáltalán: helyet és szerepet követelt a zenészeknek a hangversenytermek biztonságos, ám szűkös rezervátumán kívül. S bár Rattle csak mérsékelten filozofikus alkat, törekvése az intézményesített művészet és a társadalom eltávolodását támadta s támadja mindmáig, szembeállítva mondjuk azzal az egységgel, amit Bali szigetén megtapasztalt: „Nem ismerik a hivatásos zenész fogalmát. A művészet ott annyira része az emberek életének, hogy nincs is külön szavuk a "művészet" vagy a "kultúra" fogalmának leírására - természetesnek tartják: mindenki műveli."

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

Merész vállalkozását Rattle ráadásul a repertoár átformálásával párosította. "Ne várják tőlem, hogy Beethovent vezényeljek!" - köszönt be az őt megbízó városi tanácsnál, s bár az évek múltával látványosan megenyhült Beethoven iránt (amit a kilenc szimfónia lemezfelvétele is bizonyít az évezred elejéről, igaz, ezt a Bécsi Filharmonikusokkal készítette), a slágerdarabokat azért következetesen háttérbe szorította, hogy helyet találjon a kortárs és a barokk zenének, valamint a kevésbé ismert, de fontosnak tartott műveknek.

"Roppant erős kölcsönös azonosulást építettünk ki; szorosan együtt vagyunk, és ez hatalmasan megkönnyíti a munkát" - fogalmazta meg a birminghamiekkel közös sikerének vélt titkát Rattle, s ez a rokonszenven alapuló együttműködés mindkét fél nemzetközi ázsióját roppantmód megemelte. Rattle elcsábítására egy sor zenekar menedzserei tettek kísérletet, de a karmester hűségesnek bizonyult, s hosszú éveken át legfeljebb a visszautasíthatatlan vendégkarmesteri meghívásoknak tett eleget. Így 1987-ben, vagyis még Karajan életében eljutott a Berlini Filharmonikusok otthonába, hogy elvezényelje velük Mahler Hatodik szimfóniáját. A jelenből visszatekintve Rattle útja innentől maga volt a sorsszerű determináció, amely aztán az ezredfordulón a világ legtekintélyesebb zenekarának vezető karnagyává avatta. "Új élményekre, új vitaminokra van szükségem. És új kihívásokra, hogy szélesedjen a látóköröm." E szavakkal búcsúzott Birminghamtől és a nagyszerűvé kinevelt szimfonikus zenekartól, örökül hagyva utódainak a társadalmi küldetés és a kísérletező merészség új gyakorlatát.

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

Bár a Berlini Filharmonikusok muzsikus-köztársasága hagyományosan némi konzervativizmussal őrzi a rangját, amikor Claudio Abbado utódlásáról kellett dönteni, éppenséggel két, a koncerttermek világán messze túltekintő karmester között választottak. Rattle mellett az olykor ironikusan a zene Mahatma Gandhijának nevezett Daniel Barenboim volt a másik jelölt, s bár a zenekar szavazatai erősen megoszlottak, az új vezető karnagy és a berliniek kapcsolata 2002-ben úgy indult, mint egy igazi szerelmi házasság. Rattle társadalmi szerepvállalásra ösztönző zenekari politikája, a repertoár bővítése-átrendezése meg a nyilvánvaló temperamentumkülönbségek persze okoztak súrlódásokat, s az első két évet követően egy-két célzott publicisztika is megtalálta Rattle személyét. A karmester, akinek egykor még Norman Lebrecht, a maestrók kérlelhetetlen kipellengérezője is leginkább csak azt vetette a szemére, hogy hiányzik belőle „a könyörtelenség vénája", néhány komolyabb csípést is elszenvedett a német művek mellőzését, a közönség unalmát vagy éppenséggel Karajan rávetülő árnyékát emlegető berlini kritikusoktól.

Az új évezred elején harmadik feleségével, a mezzoszoprán Magdalena Koženával összeházasodó Rattle mindazonáltal nem került párkapcsolati válságba sem a berliniekkel, sem pedig Berlin városával. Terveit itt is végbevitte: a Berlini Filharmonikusok szervezetén belül önálló oktatási osztály létesült, a zenekar kiment a város komolyzenétől legtávolabb eső szegleteibe is, s az együttes korábban sosem játszott műveket vett fel a repertoárjára. Igaz, ez utóbbival kapcsolatban Rattle-nek olykor le kellett küzdenie némi kollektív ellenállást, a megszokott repertoárhoz fűződő kényelmes otthonosságot, amelyről az interjúiban rendszerint keresetlenül őszinte karmester így beszélt: "Valahányszor beintem a Trisztán és Izolda Előjátékát, rögtön ott van a levegőben az általános megkönnyebbülés érzése: oh, igen, itthon vagyunk, ez a mi hangunk."

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

Akárhogy is, a Berlini Filharmonikusok együttese tartósan megszerette a rendszerint euforikus lelkesedéssel vezénylő angol lovagot. A nyomában haladva hajlandóak immár programszerűen is elhagyni saját muzsikusi és polgári komfortzónájukat, s a zenekar sokirányú tevékenysége, társadalmi szerepvállalása legalább annyira a Musikgeneraldirektor sikeréről adhat bizonyságot, mint az a hivatalos tény, hogy megbízatását 2018-ig meghosszabbította a művészeket (is) magában foglaló döntéshozó testület. S persze a rokonszenv ezúttal is kölcsönös: a Rattle-t Liverpoolra emlékeztető Berlin éppúgy kedvessé vált a karmester számára, mint a karaokebárba is a vezetőjükkel tartó, fellelkesített filharmonikusok.   

A kommunikátori karizma pedig váltig csorbítatlannak tetszik, s erről nem csupán az a néhány szerencsés szimfonikus együttes (sorukban a Rattle számára kitüntetett fontossággal bíró Felvilágosodás Korának Zenekara) tehet szavahihető tanúságot, akikkel a dirigens közös fellépéseket vállal. Hiszen mára legalább két európai nagyváros fiataljaival is remekül hangot talált Simon Rattle, hogy zenehallgatásra, muzsikálásra vagy épp táncra fogja őket: hol frappáns mondatokkal, hol az érzelmei kifejezésével, hol meg csak egy helyénvalóan kamaszos grimasszal. S persze a tévénézők is tanúskodhatnak közvetítői tehetsége mellett, elvégre sokunk emlékezetében él az a nagyszerű, hétrészes filmsorozat (Leaving Home, 1996), amelynek narrátoraként Rattle, úgy lehet, a közönség millióihoz hozta közelebb az elmúlt évszázad szimfonikus zenéjét. Közelebb hozta és elevenné tette számukra, merthogy ez Rattle egész működésének lényege, hiszen „ha a zenét megpróbáljuk a falra szegezni, vége". 


"Addig is, amíg az iskolák nem térnek jobb belátásra, a zenekarok és a szervezők vállán nyugszik a felelősség, hogy felkeltsék a gyerekek zenei érdeklődését. Nem szabad elfogadnunk azt a fenyegetést, hogy a hallgatóságunk lassan elenyészik - a személyes érdekeket félretéve kell törődni a művészetekkel, mert ez az emberiség túlélésének záloga. Egyébként a kutatások is azt mutatják, hogy a zenének döntő szerepe van a kreativitás fejlesztésében. A zenét tanuló gyerekek többsége más területen is jobb eredményeket ér el az átlagnál; matematikából is jobbak, mint azok, akik a zene rovására számítógépes foglalkozásokon vesznek részt. Ez is bizonyítja azok számára, akiknek ezt még mindig bizonyítani kell, hogy zene nélkül nem lehet élni." Egy 1998-as interjúban fogalmazott ekképpen Simon Rattle, aki öt évvel később egy mára már legendássá vált akcióval tett hitet a zene társadalmi küldetése mellett, amikor is egy használaton kívüli berlini remízben kétszázötven - a klasszikus zenéhez, baletthez nem kötődő - gyerekkel és nagykamasszal táncoltatta el Stravinsky Tavaszi áldozatát.

Jószerint az egyedüli terep, ahol Simon Rattle nem a másutt tőle megszokott hatalmas lendülettel nyomul előre: az operajátszás világa. "Az operaházakban mindig kevesebb idő jut a próbákra, mint amennyit én szükségesnek tartok" - adta indokát egy interjújában e higgadt tartózkodásnak, amelyet csak ritkán szakított meg egy-egy Mozart- vagy Janáček-opera előadása (ők Rattle legkedvesebb operaszerzői), illetve lemezfelvétele, mint a Così fan tutte 1996-ban rögzített produkciója, amelyen épp a Felvilágosodás Korának Zenekara muzsikál. A 2012-es esztendő mindazonáltal így is hozott egy vadonatúj Rattle-operalemezt: a Carmen új felvételét, a 2011-es salzburgi előadások nyomában. Az eredeti opera comique változat címszerepében feleségével, Magdalena Koženával.