Cecília

Zene, amely meghálálja a törődést

2013.01.15. 14:07

Programkereső

Avantgárd hevület és hagyománytisztelet, rideg konstrukciók és túlfűtött érzelmek, politikai kényszerek és művészi szabadság – a 20. század második felének legjelentősebb lengyel zeneszerzője, Witold Lutosławski életét és működését poláris ellentétek határozták meg. Január 26-án a Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar Mini-Fesztivál keretében megrendezett koncertjén Lutosławski kompozíciói mellett, Ligeti, Zygmunt Krauze és Andrzej Krzanowski művei szólalnak meg.

"Amikor a hatvanas évek közepén Lutosławski művei kották, hanglemezek, szalagok formájában eljutottak a fiatal magyar zeneszerzőkhöz, szinte a reveláció erejével hatottak, új távlatokat nyitottak meg... Zenéje azzal a természetességgel, folyamatossággal áradt, mint a korábbi évszázadok muzsikája. A dodekafónia rafinált kamarahangzása megkötötte a kezünket, nem engedte, hogy a nagy zenei formákat kitöltő energiák felszabadulhassanak. Lutosławski művei másfajta szabadságot, másfajta rendet mutattak fel, s ezzel sokunk vágyát fogalmazta meg, hozzásegített egyéniségünk kibontakozásához." Balassa Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző a múlt század hetvenes éveinek elején méltatta a fenti szavakkal lengyel kollégáját.

Witold Lutoslawsky
Witold Lutoslawsky

Aligha Magyarország volt az egyetlen hely az egykori vasfüggönyön innen, ahol az újat szomjazó, ám a legfrissebb nyugati trendektől politikai, kulturális és infrastrukturális eszközökkel is elzárt zeneszerzőkre Witold Lutosławski eleven, a legmodernebb áramlatokra is reflektáló, ám saját egyéniségét mindvégig megtartani képes muzsikája ilyen erővel hatott. Sorsát sok tekintetben rokonnak érezhették a magukéval, s ez művészi eredményeit különösképpen tiszteletre és elismerésre méltóvá emelte szemükben.

Az 1913-ban született, varsói származású mester több szempontból is jellegzetesen kelet-európai életpályát valósított meg. Mint Chopintől kezdve annyi lengyel muzsikus, ő is Párizsba vágyott, hogy bekapcsolódhasson az európai zenei életbe, s testközelből tapasztalhassa meg azt a légkört, amelyben az általa leginkább csodált komponisták, Debussy vagy épp Stravinsky is tevékenykedtek korábban. A történelem, nevezetesen a második világháború azonban kíméletlenül húzta keresztbe a számításait. Lényegében már 1939-ben eldőlt: Lutoslawski az 1945 után lassanként uralkodóvá váló avantgárd egy másik, pályatársaiétól eltérő, alternatív útját hivatott megvalósítani. Tulajdonképpen ez az, amire a fenti idézetben Balassa is utalt: úgy modernnek és korszerűnek lenni, hogy közben megtartunk valamit a régiből, tehát azokból a tradicionális értékekből is, amelyektől a nyugati avantgárd legradikálisabb képviselői minden erejükkel igyekeztek elhatárolódni.

A Wroclavi Leopoldinum Kamarazenekar
A Wroclavi Leopoldinum Kamarazenekar

Lutosławski nem "szégyellte", hogy elsőszámú példaképének nem az az Arnold Schönberg és Anton von Webern számított, akire a nyugat-németországi Darmstadtban és Kölnben, Párizsban vagy éppen Rómában, tehát a legújabb zene fellegváraiban egyaránt a legfontosabb zenetörténeti forrásként-előzményként hivatkoztak. Ő ehelyett rendszerint egy korábbi idiómával, Debussyvel, a korai Stravinskyval, Bartókkal vagy éppen Szymanowskival rokonította önmagát, ehhez a hagyományhoz kötötte a harmónia iránti fogékonyság, illetve a dallam erejébe és jelentőségébe vetett hit. Azok közé a zeneszerzők közé tartozott, akik nem az "önkényes és minden áron történő újítást" tették meg elődleges céljukká, hanem mindig a „személyes és érzelmi kifejezést" tartották szem előtt. Mindeközben újra és újra komoly kritikát és bírálatot fogalmazott meg "a zenei invenció igazi forrásától" magukat eltávolító, s a zeneszerzést totálisan racionalizáló kollégáival szemben is, és ő maga makacsul kitartott az inspiráció (sugallat) réges-rég meghaladottnak hitt esztétikája mellett. Meggyőződése volt, hogy az „alkotói tevékenység titokzatos oldala" nem kerülhető meg és nem szorítható erőszakkal a háttérbe, hogy az ihletet, a véletlen szülte ötletet, jelentsen az bármit is, semmiféle intellektuális mozzanat nem írhatja teljesen felül.

Talán részben eme hitvallása az, amely művészetét oly különlegessé tette, s amely a 20. század legjelentősebb szerzői közé emelte őt. Hiszen legkésőbb az ötvenes évek végére, a Bartók ihlette híres Gyászzenével végérvényesen sikerült túljutnia a részben Lengyelország (és tágabb értelemben a szocialista blokk) kulturális elszigeteltsége miatt követett, részben pedig a politikai vezetés által reája erőszakolt "népi" és "neoklasszicista" stílusokon, s ha némi késéssel is, de felfedezni a nyugati zenei "nyelvújítás" vívmányait. A tizenkét fokúságot és a szeriális technikát, majd a hatvanas évektől - részben John Cage Zongoraversenyének hatására - az experimentális zenei kísérletek (például az aleatória, a véletlenszerűség) felé is nyitni. Ám számos kortársával ellentétben ez a felfedezés és nyitás nem járt együtt a szélesebb közönségtől való mind teljesebb elszigetelődéssel - Lutosławski minden alkotói korszakában lényegesnek tartotta, hogy muzsikája a befogadói oldal igényeit is figyelembe vegye. Márpedig ehhez olyasvalamire volt szüksége, amire kortársai közül csak nagyon kevesen vállalkoztak: az inspiráció és racionalitás összebékítésére, az értelem és az érzelem kategóriái között megnövekvő szakadék szűkebbre szabására.

Ernst Kovacic
Ernst Kovacic

Mindez nem jelenti persze azt, hogy a lengyel komponista konzumzenét vagy egyáltalán: könnyen befogadható zenét szerzett volna. Művei rendszerint nagy türelmet és odafigyelést igényelnek tőlünk, hallgatóktól. De akárcsak két legfontosabb, általa is rokonlelkűnek érzett magyar kortársa, Ligeti és Kurtág esetében, darabjai némi idő elteltével az avantgárdot kevéssé ismerő és értő zenerajongók nyelvén is képesek szólni, nagyon is meghálálják a "törődést".

Január 26-án a Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar Mini-Fesztivál keretében megrendezett koncertjén Lutosławski kompozíciói mellett, Ligeti, Zygmunt Krauze és Andrzej Krzanowski művei szólalnak meg Ernst Kovacic vezényletével.