Tekla

Amikor a tárogató belefúj a cimbalomba

2013.01.25. 07:32

Programkereső

Borbély Mihály cimbalomra és tárogatóra írt kettősversenyének ősbemutatója volt az MR Szimfonikusok magyar kultúra napi koncertjének abszolút csúcspontja. A magyaros ízekről ez alkalommal az is kiderült, hogy más ízekkel együtt tálalva a legfinomabbak. KRITIKA

Nincs méltóbb módja a társas ünneplésnek, mint az alkalomhoz illő zenét előadni. A Magyar Kultúra Napja persze nem olyan ünnep, amit a hétköznapi emberek megtartanak, inkább csak felkiáltójelnek szánták, akik két évtizede a Himnusz keletkezéséhez kötve elindították, és irányt szabtak neki. Mindezen megfontolásokat tiszteletben tartotta az MR Szimfonikusokat 2011 óta irányító Vajda Gergely hagyománytisztelő műsorválasztása: Liszt, Bartók, Kodály - és egy Borbély Mihály-ősbemutató. A párosítás nem véletlen: Vajda ugyanis éppen Borbély együttesének Kodály hommage-lemezét hallgatta, amikor a szaxofonos-zeneszerző felhívta telefonon az erre a darabra vonatkozó elképzeléseivel. Így kerülhetett viszonylag hamar közönség elé a mű, amelyet Borbély régóta érlel, és végül az NKA alkotói ösztöndíjával tudott befejezni.

Vajda Gergely
Vajda Gergely

A hangverseny Bartóknak azzal a művével indult, amit ő is hasonló jellegű alkalomra szerzett: A Táncszvitet Budapest rendelte tőle, az egyesítés ötvenedik évfordulójára. Szép párhuzam tehát, hogy most is volt a köz támogatása által létrejött kortárs alkotás. Vajda egy kicsit óvatosan állt hozzá a Bartók-műhöz, legalább is az elején. Talán azért, hogy aztán legyen honnan fokoznia, márpedig a dinamikai árnyalatok nagyon is pontosan voltak "belőve". Vajda a karaktereket hangsúlyozta, a nyilvánvalóan táncos ritmusokra is odafigyelt, de ez a "tánc" most nem sütött a forróságtól.

Az első rész végén hangzott fel az ősbemutató, amelyről még szót ejtek, a második rész viszont, talán az új darab keltette izgalom lecsengése miatt kicsit vacsora utáni jelleget öltött. A négy mű közül persze Kodályé áll leginkább a romantikus szépségeszmény jegyében. A Páva-variációk legatóinál ugyan még nem merült fel, de Lisztnél megint az első félidőbeli, résen álló óvatosság kísértett, főleg ami a ritmikát illeti. Persze, nehéz feladat arra vigyázni, hogy gyorsítás, a nyújtottak és élesek túlzásai nehogy véletlenül behívják a kommersz emlékeket, olyan hihetetlen vékony az a mezsgye, ahol egyensúlyozni kell. Szó se róla, Vajda és a zenekar pontosan tette oda a II. Magyar Rapszódiát, közel volt a mintaszerűhöz, és óriási sikere is volt. De sajnos nekem az elcsépeltség csöppe belepottyant, megkeserítette a Liszt-féle magyaros ízeket. Talán-talán, ha az eredeti zongoraművet hallgatom, nem ötlenek fel bennem ilyen szemöldökráncolós gondolatok, de a (túl) híressé vált Müller-Berghaus hangszerelés nem tett jót kétségeimnek.

Borbély Mihály tárogatón játszik (fotó. Tóth László, forrás: Facebook)
Borbély Mihály tárogatón játszik (fotó. Tóth László, forrás: Facebook)

A tetőpontról körülnézve viszont újabb érvek tűntek fel a műsorválasztás mellett: Kodály népdalfeldolgozása és Borbély Mihály műve is rokon, a Táncszvittel pedig ritmikai párhuzamok fedezhetők fel, Liszt pedig mind a két szólóhangszerhez különösen ragaszkodott. Borbély egy majdnem-pentaton, majdnem-régi magyar népdalt komponált azokból a hangjegyekből, amelyet Schunda Vencel József vezetéknevének betűiből kódolt át. A variációs felfogás sem áll távol Borbély művének sturktúrájától: az öt tétel majdnem folyamatos előadásban szólal meg, és a zenekar változatos utat jár be eközben. Az összbenyomásom olyan volt, mintha egy mesefüzért hallgattam volna, vagy novellákat, több rövid történetet, amelyben a szereplők vissza-visszatérnek, de minden történet más.

A kettősversenyt Borbély saját magának tárogatóra, valamint Lukács Miklósra gondolva cimbalomra írta, őket Barcza Horváth József bőgőn és Dés András ütőhangszereken kerekítette ki kvartetté. Az MR Szimfonikusok kamarafelállásában a vonósok mellett csak fafúvók szerepeltek. Bizonyára párját ritkítja a két szólóhangszer versenyműben való párosítása. Mindkettőt régi magyar hangszernek tartjuk (nem azok), és mindkettő tökéletesítésében a Liszt által is nagyra becsült Schunda hangszerkészítő mester szabadalmaival. Borbély nyilatkozata szerint a magyar nép- és műzenei hatások mellett perzsa, arab, török, balkáni és cigány hangzás- és ritmusvilág áttételes megjelenítése volt a célja, a már említett hommage jellegen túl. A cimbalom, a most is elképesztően tágas világot felrajzoló Lukács keze alatt különösen perkusszívan szólt.

Lukács Miklós
Lukács Miklós

Sikerült beteljesíteni a szerző célját, ritmikai szempontból elképeszően változatos, a páratlan ütemektől végig izgalmas darab született - amelyet Vajda hanyag eleganciával tartott kézben, a zenekar pedig odaadóan és élvezettel, teljes átéléssel szólaltatott meg. Egy kis kétség átfutott rajtam ugyan, hogy szól majd a borostás tárogató meg a simaképű kamarazenekar együtt, de a kvartett részek ezt jól ellensúlyozták, nem volt súrlódás a két hangzásideál között. Nem volt viszont teljesen kiegyensúlyozott a hangerő, mert az ütőhangszerekből kicsit többet, a nagybőgőből pedig kevesebbet hallottam a kelleténél, noha jó helyen ültem. (Az élő és egy ideig visszahallgatható rádióközvetítés során viszont ezeket a különbségeket tökéletesen kiegyensúlyozták.) A hangszerelés jellegzetessége, ami miatt novellafüzérként képzeltem magam elé a Borbély-darabot, hogy az egyes tételek témái átkígyóztak a szekciókon, s bele-beletorkolltak a szólisták improvizációjába. A két kiemelkedő rész közül az egyik az a teljesen szabad rögtönzés volt, amikor Borbély valóban belefúj a cimbalomba, tudniillik a tárogatót közel hozva rezgőhúrnak használta a másik hangszert; a másik, amikor Dés András egyedül kísérte a tárogatót, bámulatosan. Röviden: Borbély Mihály a Kárpát-medence olvasztótégelyéből merítve a klasszikus, a népzenei és a jazz elegyítésével megkapóan friss és izgalmas darabot alkotott.