Móric

Furcsa pár

2013.01.27. 07:08

Programkereső

Romantikus slágerdarab és egy megkésett ősbemutató, hegedűverseny és táncjáték került egymás mellé a Nemzeti Filharmonikusok 24-i koncertjén. Lajtha görög istenei előtt az est hérosza az örmény Sergey Khachatryan volt. KRITIKA

Bár az utóbbi években, mondhatni, egymásnak adják a kilincset nálunk a klasszikus zene kurrens, kiérdemesült és reménybeli világsztárjai, mégis ritka az olyan, emlékezetes eseménnyé nemesülő föllépés, mint amilyen a fiatal örmény hegedűs, Sergey Khachatryan (az egyszerűség kedvéért fogadjuk most el e frissiben kiadott írásmódot!) pesti debütálása volt 2007 tavaszán. A még ma is csupáncsak 27 éves művész akkor a BBC Filharmonikusok koncertjén Beethoven Hegedűversenyét játszotta, beugrás gyanánt, ám rendkívüli sikert aratva, s egyszersmind egy nagy szólistapálya ígéretét kinyilatkoztatva.

Sergey Khachatryan
Sergey Khachatryan

Bő fél évtizeddel később a sokszoros versenygyőztes Khachatryan Brahms D-dúr hegedűversenyével, s persze immár jó előre meghirdetett művészként lépett a Müpa koncertdobogójára, hogy a Nemzeti Filharmonikusok január 24-i koncertjének első játékrészét az uralma alá vonja. Fontos, ám egyúttal kevés azt mondanunk, hogy az örmény fiatalember virtuóz manuális készségekkel rendelkezik, s hogy ilyesformán a kisujjában (valamint a gyűrűs-, a középső, a mutató- és a hüvelykujjában) van Brahms versenyművének minden technikai kihívása, igénye és kívánalma. Erről két nappal később, január 26-án este a Mezzo élő Toulouse-i közvetítését figyelve is újólag meggyőződhettünk. Akárcsak arról, hogy a pódiumlényét tekintve fesztelen, de mégis alkatilag visszahúzódó Khachatryan csodálatosan gazdag, kiegyenlített hegedűhang életre hívója: a nagy dallamívek elegánsan felmutatott érzelmessége, a kadencia bravúrjai, s persze a záró tétel hibát nem ismerő lendülete egyaránt ugyanazon a megvesztegetően szép és személyes hangon vált élményszerűvé.

Az ezen az estén Dénes István által irányított Nemzeti Filharmonikusok felismerhető rokonszenvvel szemlélték a szólistát, s maguk is jó formát mutatva kísérték Khachatryant. (A Pablo Sarasate által egykoron oly kárhoztatóan emlegetett oboaszóló például különösen szépen szólalt meg a második tétel elején.) Kísérték - írtuk, minthogy a Brahms-versenyművek megszólaltatásakor megszokott, már-már a zenekar felé elbillenő egyensúlyt ezúttal egy másfajta erőjáték látszott helyettesíteni. Meglehet, mindez átgondolt koncepció eredménye volt, vagy épp a karmester szolid szerepértelmezéséből fakadt, mindenesetre Khachatryan tökéletesen kitöltötte a számára odakínált teret. Az örmény hős ráadásképp hazájának hangjait idézte fel egy kényes üveghangokat is elővonultató (a barackfa című örmény népdalon alapuló) kompozícióval.

A koncert második része világpremiert ígért: Lajtha László A négy isten ligete című, 1943-as balett-egyfelvonásosát. "Szcenírozott koncert, az expresszív-tánc, a némafilm és a klasszikus pantomim eszközeivel." - körvonalazta a megvalósítás műfaját a műsorlap, s ha ez a megfogalmazás nem is keltett eleve rossz érzést, azért a közönség érezhető tartózkodással ült neki a - szerzői szándék szerint - antik köntösben Hitlert gúnyoló balett ősbemutatójának. Eredendő és utóbb sem szűnő tartózkodással, mely tartózkodás döntően vélhetőleg a GoBe Társulat nagyralátó, ám korántsem kikezdhetetlen produkciójának szólt. Mi tagadás, némiképp eleve problematikusnak tűnt, hogy egy, a közönség számára tökéletesen ismeretlen művet ily kevés fogódzóval, s máris kísérleti táncszínház formájában bocsássák a koncertközönség elé. Így ugyanis a történet csak vajmi halványan vált sejthetővé, s ha a közhelyes Hitler-utánzás, a horogkereszt elmutogatása, majd a gunyoros bokázás merészsége jelzett és megéreztetett is valamit az M. Kecskés András, Góbi Rita és Samu Kristóf által elmozgott s Galgóczy Judit által megrendezett táncjáték szándékaiból, a végeredmény vegyesebbnek bizonyult az optimálisnál. (Az alábbi videón az első zenekari próbán készült felvétel látható.)

Az érdekesen kialakított, a zenekari ültetés lépcsőzetességében a görög színházak képzetét is felkeltő pódiumon furcsamód kissé elsikkadni látszott az ötven éve elhunyt Lajtha László zenéje, amely pedig ezúttal is minőséginek, könnyen befogadhatónak és ötletekben szinte tékozlóan gazdagnak tetszett. A népzene hatásai, emitt Gerhwin, amott meg Bartók hangütése, a Farkas Ferenc-i táncjátékok zenéje révén felködlő otthonosságérzés, valamint a rezesek és az ütősök számára felkínált hálás szólamanyagok - Lajtha zenéje izgalmas és szórakoztató elegy, s ráadásul igazi alkalmazott (vagy helyesebben: alkalmazható) muzsika, ami előzékenyen kiszolgálja a táncjáték igényeit. Hiába, a közönség igazándiból a zene iránt sem mutatkozott látványosan nyitottabbnak, s meglehet, ebben Dénes István korrekt, ám jelentékenységet nemigen érzékeltető vezénylése, vagy ami még fontosabb, Kocsis Zoltán kényszerű távolléte is érdemi szerepet játszott. Nem csupán azért, mert az NFZ közönsége oly erősen kötődik a zenekar vezetőjének személyéhez és művészi autoritásához, hanem azért is, mivel az estet eredetileg eltervező főzeneigazgató rendszerint olyan felfedezésekre is föllelkesíti hallgatóit, amelyekre egy tisztes, ám a víziót nélkülöző produkció aligha készteti az ismert művekért rajongó bérleteseket.