Tekla

Pálca és kotta nélkül

2013.01.30. 07:04

Programkereső

Felvillanyozó, ám korántsem makulátlan, emlékezetes, nagy koncerttel ünnepelte Sir Simon Rattle és a Felvilágosodás Korának Zenekara Mozart születésnapját a Müpában. KRITIKA

A Felvilágosodás Korának Zenekarát nem kell vezényelni, tudják a dolgukat. Intésre nem, csak inspirációra várnak. Ennek megfelelően Sir Simon Rattle a dirigáló karmester attribútumait - kotta és pálca - az öltözőben hagyta. Mozart három utolsó szimfóniája volt programon. Az előadás gyorsleltára: az Esz-dúr szimfónia nyitótételének kidolgozásában felfigyelhettünk az est kulcsmozzanatára, kulcsmozdulatára. Rattle az első hegedűsök felé fordult, miközben jobb kezével a fuvolásra mutatott, hogy "rá füleljenek, hozzá kell most igazítani a dinamikát", s a hegedűsök füleltek, s leheletnyit vissza is vettek a hangerőből. Az Andantéban soha nem hallott tutti-pianókkal nyűgözött le a zenekar; a Menüett pedig ugyanazzal a plebejus kedéllyel táncolt, mint Haydn párizsi szimfóniáiban. A Finálé első nagy generálpauzájában az döbbentett meg, ahogy a zenekar testületileg elszámolt négyig, majd az újraindítást úgy abszolválták tökéletesen egyszerre, hogy közben Rattle kényelmesen lógatta mindkét karját.

Sir Simon Rattle
Sir Simon Rattle

A g-moll szimfónia - amitől már sok újat nem vártunk - nagy felfedezése a kidolgozás álomnarratívája volt. Ahogy a fafúvósok beterítették és álmot borítottak a vonósokra, majd jöttek a rémálomszerű kürtök - egyszerűen utánozhatatlannak tűnt. De legalább ennyire izgalmas volt, ahogy a visszatérés legelején kiemelkedett egy fagott-dallam, ami egy kissé bizonytalanságban is hagyta a hallgatót, hogy tényleg elérkezett-e a visszatérés; mindenesetre ez a fagott-szín előre jelezte, hogy a szimfóniatétel még korántsem "lefutott ügy", amit a folytatás vissza is igazol. A lassú tétel egy nápolyi emléknek tűnt, furcsa, irreális gáláns elemekkel, s persze a Così fan tutte párás mosolyával. A Menüett olyan, amilyennek szeretem: könyörtelenül precíz. A zárótétel néha a szétesés határára sodródott, de most úgy tűnt, hogy ez is része a játéknak; vagy ha nem része, akkor legalább jólesik hallani, hogy ez a koncert most tényleg nem egy végletekig beállított koncepció replikája. A Jupiter-szimfónia schuberti lassújára és a kissé megint széteső fináléra jó lesz emlékezni. Kicsit sajnáltam, hogy az utolsó tétel nevezetes kódájára koncentrálva (a 21. sorból) nem hallottam a csellókat, de hát annyi csodás hangélménnyel lehetett vigasztalódni. A puhafa-színezetű fuvolával, a különc fagottal, a nagyszerű oboákkal.

A zenekar egyébként hiper-ortodox historikus együttes benyomását keltette, látványra is feltűnő rézfúvósokkal, korabeli festményekről ellesett vonó- és hangszertartással, de valahogy mégsem érezte az ember a zenélésben a "csináltságot", a tudálékosságot, a pedantériát. S oly természetesnek hatott az is, hogy minden csellista combközé szorított hangszereken játszik. Ám ami a legfontosabb, hogy mindazt, amit fentebb a hangzás, a játékmód és a pillanatszerűség tüneteként felsoroltam nem az érdekesség- és újdonsághajhászás motiválta; elválaszthatatlanul a zenei értelmezés körébe tartozott. Nevezzük tiszta, érdeknélküli muzsikálásnak.

Sir Simon Rattle és a Felvilágosodás Korának Zenekara a Müpában 2013. január 28-án
Sir Simon Rattle és a Felvilágosodás Korának Zenekara a Müpában 2013. január 28-án

Emlékszem, hogy ugyanilyen programot vezényelt 2006 márciusában Philippe Herreweghe, és ő is egy életerős, nagy terveket szövögető, ambiciózus és kísérletező kedvű zeneszerzőt állított elénk. S ő sem nagyon vezényelt. Talán valamivel fésültebb előadás lehetett, Rattle spontánabb muzsikálása viszont lehengerlőbb. A szépségpöttyökről pedig nincs értelme beszélni, nem is illik szóvá tenni. (Azért nevezik egy arc apró hibácskáit szépségpöttynek, mert nélküle csak tökéletes, de nem hiánytalan lenne a látvány.) A tizenkét tétel közül csak egyetlen eggyel volt elvi problémám, a Jupiter-szimfónia lusta, már-már tunya menüettjével. De milyen érdekes: ahogy leírom, hogy "tunya menüett", azonnal ízeket kezdek érezni a számban, felsejlenek fülledt nyár-délutánok, nehéz illatokra leszek figyelmes. És látom magam boldog, elégedett öregembernek.