Salamon

Arab varázsszőnyeggel az északi fény egén

2013.03.04. 12:30

Programkereső

A Kodály Központ rezidens zenekarának "Ezeregy éjszaka meséje" című műsora többféle meglepetéssel örvendeztette meg pécsi közönségét. KRITIKA

 Az este egyértelműen legnagyobb szenzációja a finn Eva Ollikainen volt, akinek személyében először köszönthettünk hölgy karmestert a 200 éves múlttal rendelkező Pannon Filharmonikusok élén. Ollikainen keze alatt fiatal kora ellenére olyan együttesek játszottak már, mint a Stockholmi Királyi Filharmonikusok, a Svéd Rádiózenekar és az Izlandi- vagy a Londoni Szimfonikusok. Petteri Iivonen, a Maestra honfitársa, illetve Deák Márta, a zenekar koncertmestere kiváló hegedűjátékukkal pedig még különlegesebb és ízletesebb eleggyé varázsolták a szombat estét.

 A törékeny alkatú hölgy - bármennyire is szokatlanul festett először - határozottan lépett a karmesteri pódiumra, nélkülözve mindennemű felesleges, céltalan színpadiaskodást és (egynémely férfi konduktorra és szólistára oly' jellemző) d(r)ámaiasságot. Ez számomra szimpatikusnak hatott: nem önnön személye akart az attrakció lenni, hanem az általa formált hangzásra és a zenekarra fókuszálta a figyelmet. Vezénylésére végig a határozottság és energikusság volt jellemző, amely ugyanakkor mellőzte az erőszakosságot.

Jean Sibelius többször merített a finn nemzeti kultúrörökségből, a Kalevalából, így a Pohjola lánya címet viselő szimfonikus fantáziája esetén is. Február 23-án ezt a művet hallhattuk először. Maga a szüzsé meglehetősen melankolikus: kietlen, sötét tájon kóvályogva az idős Vejnemöjnen szemet vet egy aranyruhában tündöklő szépségre, „Észak lányára", aki azonban lehetetlen próba elé állítja az öregembert: arra utasítja, hogy varázsoljon fonálból csónakot. Mivel Vejnemöjnen erre nem képes, csalódottan tovább kell állnia - egyedül. Szerencsére Sibelius gazdag zenéje színesen festi meg ezt a finn népi "balsikertörténetet", a zenekar játéka pedig tökéletesen követte is a zeneszerzői szándékot, olyannyira, hogy rögtön az első taktusok után legszívesebben zsebre tettem volna a kezem a hideg elől, amint a hűvös, zord és barátságtalan természetben komótosan kivehetővé vált a lassan bandukoló Vejnemöjnen képe. Érzékletesen festették meg Pohjola szépséges lányának portréját, s a vágyakozást és a csalódottság keserű ízét is. A folytatás szintén Sibelius zenéjének jegyében telt; immár egy újabb finnel a színpadon, aki a Sibelius Akadémia növendékeként az 1965 óta ötévente megrendezett Nemzetközi Jean Sibelius Hegedűverseny második díjazottja volt 2010-ben, s Petteri Iivonennek hívják. A 87-es és 89-es opusszámot viselő 6 Humoreszk (2+4) során egyből ízelítőt kaphattunk a szemtelenül fiatal művész magas fokú technikai felkészültségéből, amelyet egy Carlo Bergonzi által 1732-ben készített hegedűn mutatott be (ugyanazon, amelyen anno Isaac Stern is játszott).

Petteri Iivonen
Petteri Iivonen

Camille Saint-Saëns egyik legnépszerűbb műve, a Bevezetés és Rondo capriccioso sokkal temperamentumosabb, feszesebb, pattogósabb zenét ígért - és be is váltotta a hozzá fűzött reményeket: a kicsit mackós megjelenésű és mozgású Iivonen a Maestrához hasonló szerénységgel, ugyanakkor sugárzó eleganciával játszotta el a darabot; egyébiránt úgy, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Bár népszerű darabról van szó, amit sok nagy, világhírű hegedűművész tett már halhatatlanná, afelől kétségem sincs, hogy a fiatal szólistáról hallani fogunk még a jövőben. Bach BWV 1004-es Partitájának Allemande-jával hálálta meg a kitartó tapsot.

 A szünet után - Sibelius zord északi táját magunk mögött hagyva - Nyikolaj Rimszkij-Korszakov Seherezádé-szvitje szólalt meg, amely az arab kultúra egyik leghíresebb ékkövéből, az Ezeregyéjszaka mesevilágából táplálkozik, négy fő történetet adoptálva. A néhány, semmiből előtörő vad vonós-fúvós akkord lecsengése után a szólóhegedű és a hárfa játéka a legfinomabb vonalvezetéssel, érzékien kezdte megrajzolni a szultánnak mesélő Seherezádé sziluettjét, akinek alakja minden tételben visszaköszön a mű során. Ezt követően először a tengerutazó Szindbád históriája bontakozott ki, akárcsak a zenekar vitorlája, amelybe Eva Ollikainen vezényletével csakugyan belekapott a szél, a pompás Kelet felé repítve a hallgatóságot. A fantasztikusan találékony hangszerelés komolyan megdolgoztatja a zenekar mindegyik szekcióját, kiváltságos szerepet osztva a szólóhegedűre, amely pompás színben tündökölt a koncertmester, Deák Márta játékában.

Maga Szergej Rahmanyinov így vélekedett Rimszkij-Korszakov zenekari hangzását illetően:

Amikor hóvihar tombol, a hópelyhek ott táncolnak a fafúvósok előtt és a hegedűk hangréseiben; ha magasan áll a nap, valamennyi hangszer színe tüzesen csillog; ha vízről van szó, az egész zenekaron hallhatóan átcsapnak és táncolnak a hullámok; ha egy csillagfényes hideg téli éjszakát ír le, a hangzás hűvös és üvegszerű. És ezt korántsem olyan olcsó eszközökkel éri el, mint a hárfa glisszandói."

Aligha lehetne szebb és igazabb leírást adni a szerző zenéjére vonatkozólag, amelyet gyönyörűen interpretáltak a Pannon Filharmonikusok: a perzsa varázsszőnyeg sofőroldalán Eva Ollikainennnel, aki a krétaszínű, vörös tetejű, zsúfolt házak által közrefogott szűk utcácskák közt repített, tömjénillatú fűszerbazárok mesebeli, misztikus világába.