Nándor

Érdi Tamás: "Néha úgy érzem, el kellene mennem az összes iskolába"

2013.03.06. 18:25

Programkereső

A zongoraművész olyan közvetlen egyszerűséggel kezeli élete és pályafutása elidegeníthetetlen részeként a jótékonysági fellépéseket, amilyen magától értetődő természetességgel zongorázik. INTERJÚnkban nemzetközi sikerekről és a vidéki Magyarországon szerzett tapasztalatokról is kérdeztük.

- Mivel indul az év? Hol lesz az első koncerted?

- A város legvonzóbb szalonjában, a Rózsavölgyi Szalonban, ahol március 11-én negyedik alkalommal zongorázom. Remélem, most is annyian lesznek, hogy gondot jelent majd a vendégeket leültetni!

- Hol szeretsz jobban koncertezni: nagy termekben vagy ilyen meghitt szalonokban, ahol körülvesz, szinte körülölel a közönség?

- Mindkettőnek megvan a varázsa. Szeretem, ha közelről érzem a közönséget, sokszor eszembe jut ilyenkor Chopin, aki nagyon szívesen zongorázott szalonokban. Szerencsémre a Müpában is sokszor ültek már körülöttem a színpadon. Azt hiszem, ez a legjobb érzés, közelről tapasztalni a zene hatását. De azért az sem rossz, ha ezrek tapsolnak...

Érdi Tamás
Érdi Tamás

- Ebben az évben két jótékonyági koncertre is felkérést kaptál: az egyikre a Lions szervezésében kerül sor az Olasz Intézetben március 13-án, a másik pedig a Művészetek Palotájában lesz szeptember 19-én, a Kézenfogva Alapítvány 20. születésnapján.

- Szeretek segíteni a sorstársaimon. Én is annyi segítséget és szeretetet kaptam és kapok másoktól, hogy már ezért is kötelességem viszonozni. A Lions Nemzetközi szervezete ezúttal állami gondozott gyerekek tehetséggondozására fordítja a bevételt, szeretném, ha siker koronázná az akciót.

- Ez a szeptemberi koncert, ha jól emlékszem, a kilencedik alkalom, hogy a Művészetek Palotájában játszol.

- Igen, és remélem, most is telt ház lesz! Ezúttal a Grazioso Budapest Vonósnégyessel adjuk elő Schumann Esz-dúr zongoraötösét. Egyébként régi kapcsolat fűz a Művészetek Palotájához: a legelső alkalommal még a hivatalos megnyitó előtt léptem fel ott. A Kézenfogva Alapítvánnyal is szoros a viszonyunk: legutóbb a Nemzeti Filharmonikusokkal és Kocsis Zoltánnal gyűjtöttünk a számukra. Ebben az évben pedig olyan találkozókon veszek részt a szervezésükben, ahol általános iskolásokkal, gimnazistákkal beszélgetünk az integrációról, a másság elfogadásáról és arról, hogyan sikerült legyőznöm a lehetetlent, zongoristaként érvényesülnöm a körülmények ellenére. A győri találkozó már le is zajlott, a következő állomás Miskolc lesz március 22-én.

- 2012 nemzetközi sikerekben gazdag év volt számodra: a Lutry Bach Fesztiváltól Londonon, Zürichen, Bernen, Genfen és Stuttgarton át Kijevig íveltek a fellépéseid.

- Órákat tudnék mesélni mindegyik hangversenyről, de a legérdekesebb talán mégis a második, zürichi koncert volt. Van ugyanis a városban egy népszerű étterem, ahol vakok szolgálnak fel, és ahol koncerteket is tartanak teljes sötétségben - még a telefonok és az órák fénye sem zavarhatja a zenehallgatást. Hát ilyen csöndet még sosem hallottam! A koncert utáni beszélgetések is érdekesek voltak, ilyen hosszan még sosem voltam együtt a közönséggel.

Érdi Tamás
Érdi Tamás

- Az itthoni koncertek során ugyanakkor - kontrasztként - vidéki városok (Szentes, Hévíz, Tata és Hódmezővásárhely) mellett kistérségi falvak iskoláiba is ellátogattál. Milyen benyomásokat keltett benned mindez, mit gondolsz a zenei nevelés itthoni helyzetéről?

- Szerintem minél korábban meg kellene szerettetni a gyerekekkel a komolyzenét, de sajnos azt tapasztalom, hogy erre fordítódik a legkevesebb figyelem Kodály országában. Amikor évekkel ezelőtt meghívást kaptam Floridába, hat művészeti iskolába, egyik ámulatból a másikba estem. A tantermekben - mesélték - több helyen Kodály képe volt a falon, a gyerekek pedig felkészülten jöttek a koncertre, mindenkinek a kezében volt egy ismertető Bartókról és Kodályról. Egy fekete iskolában, voltak vagy kilencszázan, a Marosszéki táncokat állva tapsolták végig. Először azt hittem, azért tapsolnak, mert azt gondolják, hogy vége, de aztán rájöttem, hogy csak tetszik nekik. Kérdéseikből, érdeklődésükből kiderült, hogy valóban elolvasták az ismertetőt. Nem tudom, ha itthon faggatnám a gyerekeket Kodályról, vajon mi lenne a válasz.

- Hasonló felkéréseket itthon is kaptál azért, ha jól tudom.

- Igen a Kodály-év óta rendszeresen járok Veszprém megyei kistérségi falvak iskoláiba, és ezek a találkozások sikeresek is. Ugyanakkor ezek is arról győznek meg, hogy a gyerekekkel kellene a legtöbbet foglalkozni. Néha úgy érzem, el kellene mennem az összes iskolába! De hogy a mi iskolásaink tudnak-e annyit Kodályról, mint azok a floridai diákok, arról nem vagyok meggyőződve. Nem is tudom, mi lesz a jövő közönségével, ha ennyire nem törődünk a gyerekekkel, hiszen már énekórájuk is alig van... A balatoncsicsói találkozásról őrzöm egyébként az egyik legkedvesebb emlékemet: a könyvtárterem olyan kicsi volt, hogy nem fért be az összes gyerek, így két koncertet adtam egymás után, amit a gyerekek néma csendben hallgattak végig. A leginspirálóbb mégis az volt, amikor a koncert után a tanítónőtől megtudtam, hogy az egyik kislány megkérdezte tőle, miért kellett neki a Chopin-nocturne alatt sírni.

- Ennyi elfoglaltság mellett egyáltalán van időd hangversenyekre járni?

- Hogyne. Egyetlen nemzetközi hírű művész fellépését sem hagynám ki, de persze hallanom kell azt is, hogyan játszanak a kortársaim. Fantasztikus, mennyi jó zongorista van ebben az országban! Ha csak időm engedi, ott vagyok minden fontos koncerten.