Gyöngyi

Odüsszeusz esete a Mahler-szimfóniával

2013.03.10. 10:45

Programkereső

Mivel érdemes párosítani egy koncerten Mahler utolsó befejezett szimfóniáját? Egyértelmű a válasz: nyilván semmivel. KRITIKA

A Pannon Filharmonikusok pécsi műsora azonban csavart egyet a kérdésen, és a gigantikus, közel másfél órás művet a Ránki Dezső nevével meghirdetett koncert második felében, Mozart c-moll zongoraversenyét (K 491) követően mutatta be. Márpedig egy zongorista, akit a színpad szélétől alig néhány arasznyira szorítanak ki a mahleri fegyverarzenál odakészített széksorai, joggal érezheti magát úgy, mint a leleményes ithakai vándor, amint a fülébe súgják az istenek: légy résen, ha ember formájában szeretnél távozni Kirké, avagy jelen esetben Mahler szigetéről.

Ránki Dezső
Ránki Dezső

Ránki több évtizedes Mozart-előadói rutinnal rendelkező zongorista, így az ő fellépése feltétlenül kiváló produkciót ígért. Bár Mozart c-moll zongoraversenyét, szám szerint a huszonnegyediket „vészterhes komorságúként" szokták jellemezni, ez rendszerint túlzásnak bizonyul. Ránki interpretációjában sem keltett efféle benyomást a mű, szerencsére, hangulati ívének felépítése azonban ezen a hangversenyen nem sikerült tökéletesen. A szólistának és a zenekarnak néhol egymástól függetlenül állt mosolyra vagy görbült sírásra a szája, egyfajta hangulati kergetőzés alakult ki közöttük, főként a két szélső, moll tételben. A középtétel, az Esz-dúr larghetto azonban tökéletesen szép, lekerekített, éteri élmény volt. Ránki nem is szerette volna elrontani a hatást, csupán egy kis darabot, Mozart eredetileg üvegharmonikára írt C-dúr adagióját játszotta el ráadásként. A kritikust, persze, ekkor már jobban izgatta, ami a Mozart-mű után következett, és a zenészek arcán is azt lehetett látni, hogy sokkal komolyabban összpontosítanak a Mahler-szimfóniára.

Nem tudom, hallották-e már, hogy a Callas-rajongóknál állítólag csak a mahleristák rosszabbak. Általában nem szokás sajnálkozni Beethoven elvesztett hallása miatt, miközben az Örömóda csendül fel (legfeljebb az Európai Unió döntéshozóinak vakságát emlegetik fel némelyek), és Mozart utolsó szimfóniáinál sem kerülnek szóba a pénztelenség különböző narratívái, nem is beszélve a Wagner személyisége és életműve közti összefüggések kérdéséről. Mahler életének viszont szinte nincs olyan szakasza, ami ne képezné folyton-folyvást analizálás tárgyát - kellett neki Freuddal konzultálnia, hát nem? -, és sokszor az ennek való megfelelésük alapján mérettetnek meg a Mahler-előadások is. Egyszóval a karmester jobban teszi, ha kínosan ügyel mindenre, mert ha netalán szinkopált léptekkel talál felmenni a pódiumra, a közönség még a végén ebbe is belehallja Mahler elgyengült szívének utolsó dobbanásait.

 Bogányi Tibor Mahler-interpretációjával viszont nem az volt a probléma, hogy nem idézte meg sem az Adorno-féle felfogás „halállal farkasszemet néző zeneszerzőjét", sem a későbbi, általában egy-egy híres dirigens lemezfelvételéhez köthető koncepciók valamelyikét, hanem az, hogy igazából nem vértezte fel a művet semmi egyébbel sem. Az első tétel csaknem teátrális kamesteri mozdulatait látva már-már felmerült bennem, hogy vajon nem tiszteletlenség-e, amit Bogányi Mahlerral művel, de nem sokkal később feleszméltem, hogy már nem a zenekarra és a maestróra koncentrálok, hanem leteszem a tollamat, és egyszerűen csak élvezem a zenét. A második tételtől kezdve ugyanis a dirigens hirtelenjében spórolósan kezdte osztogatni a gesztusait, sőt, több esetben előfordult, hogy szinte nem is vezényelt ütemeken keresztül, és lám: a fuvolisták a Bogányi-piruettek nélkül is tudták a dolgukat, a zene pedig szép lassan elkezdett csobogni a medrében. Elemelkedett a színpadtól, a fizikai valójától. Elszakadt a hangszerektől, a csütörtök estétől, és a harmadik tétel végéig - ha nem is szünet nélkül - sokszor keltett még hasonlóan jóleső érzést.

Bogányi Tibor
Bogányi Tibor

A szimfónia előadása idő tekintetében a maga 77 perces hosszával a cseh származású karmester, Rafael Kubelík legendás lemezfelvételéhez állt a legközelebb - ami egyébként kifejezetten gyorsnak számít. Önmagában a tempó Mahler művei esetében nem jelent minőségi mutatót, azonban a pécsi zenekart talán nem lett volna szabad padlógázon járatni. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a 3. tétel fugatói például több esetben szétszaladtak, összefüggéstelenekké váltak, a mozgalmasabb fortissimo passzusok pedig általában véve is sokszor hatottak kaotikusnak - akár az akusztika, akár az előadók voltak felelősek érte. Összességében úgy tűnt, mintha Deems Taylor, a múlt században élt amerikai zenekritikus szarkasztikus, a kompozíció értékét körülbelül húsz percnyi zenére taksáló megjegyzése adott volna ihletet a pécsiek karmesterének - aki ennek megfelelően lényegében fogott egy képzeletbeli ollót, és jól irányzott vágásokkal rövidebbre metszette a szimfóniát, a lendületesebb középtételek élvezhető szűk félórájára korlátozva csupán annak élményszerűségét. A hatalmát vesztett Mahler-szirén így nem jelentett komoly veszélyt a program egészére, Odüsszeusz megmenekült. Sőt, ő maradt az est hőse.