Gyöngyi

Vihar és vágy - Mozart és Mahler

2013.03.11. 11:25

Programkereső

A Pannon Filharmonikusok koncertje, avagy a zenehallgató kalandozása a zongoraverseny és a szimfónia érzelemvilágában. KRITIKA

Két külön világ, két merőben eltérő korszak és zenei megfogalmazás tanúja lehetett a hangverseny közönsége: az első mű egy kerítésen átkukucskáló kisfiú, a másik a kerítés túloldalán pipázgató nagypapa. Mozart Sturm und Drang-szellemben íródott c-moll zongoraversenyét (K. 491) - szerzőjére egyébként is jellemző módon - különös ereje és szenvedélye teszi egyedülállóvá, Mahler IX. szimfóniája ugyanakkor inkább nyugodt, melankolikus, kevésbé uralkodnak benne az előbbi alkotásban tapasztalható viharos részek.

Ránki Dezső
Ránki Dezső

A Ránki Dezső közreműködésében előadott zongoraverseny tüzes és viharos jellegű saroktételei a szerző elképzelésében kontrasztálnak a lassú tétel kissé álmodozó karakterével. A koncerten hallott interpretációban nem érvényesültek igazán a nyitó- és zárótétel kotta szerinti erőteljes vonásai. Nem teremtődött meg a kívánt ellentét, a mű nem tudott olyan összképet sugározni, ahol az ember elégedett nyugalmat lelne, úgy érezve, "minden a helyén van". Az ideális álomkép megvalósulását megzavarta, hogy a zenekar és a zongora helyenként két külön világban élt, nem alakulhatott ki szoros kapcsolat vagy párbeszéd a két "versengő" fél között. Az első tétel hallatán lehetett a legjobban megfogalmazni, hogy az előadásbó hiányzott a visszafogottan szenvedélyes erő, az egész tételt egy fátyolos hangzás hatotta át. A második tétel nyugalmat és békét sugalló hangzásvilágának megszólaltatása remek volt, de még így sem sikerült teljesen feloldani az első tétel felzaklató hatását. A harmadik tételből egyfajta visszahúzást lehetett kihallani, a hangok "leragadtak", nem igazán volt meg a Mozartra jellemző könnyedség, mely a legtragikusabb helyzetekben is jókedvet árasztott volna. Az utolsó tételben alakult ki a zongora és zenekar közt a legnagyobb összhang, az erőteljes hatásokat is ott tudták a zenészek a legjobban érzékeltetni.

Szünet után egy egészen más karakterű zeneszerző, Mahler szimfóniája következett. Ez az időben és teljesítményben hatalmas méreteket öltő mű művészileg, valamint technikailag is egyaránt próbára teszi előadóját. A koncert második felében is hasonló benyomásokat lehetett tapasztalni, mint a zongoraversenynél, az erőteljesebb részek nem voltak kellően átütőek, ezzel szemben - elismerést érdemlően - a lassú részek előadását rendkívüli hatásosság jellemezte. A szimfónia előadásmódját a Mozart-darabnál megtapasztalt kapkodás jellemezte, mely Mahler művében is átformálta a lassú tételeket. Az első tétel folyamatos, szűnni nem akaró fokozása tankhoz hasonlatosan közeledett.

Bogányi Tibor
Bogányi Tibor

A jótékony szünet után újjáéledt zenekar felfrissülve, hatalmas erővel és lendülettel süvítette el a hangokat a zenét hallgatók füle mellett. Ez szó szerint értendő, a hangok sokszor valóban célt tévesztettek, még annyi időre sem álltak meg, hogy legalább üdvözöljenek. A második tétel különös, haláltáncra emlékeztető érzelemvilága és a harmadik tétel felfokozott feszessége mellett ebben a két tételben a különböző hangszerek hipnotikus sokasága, valamint a dinamikával, a hangszínekkel való kísérletezés uralkodott. A zeneművet ismerők feszült izgalommal várhatták a kirobbanóan erőteljes harmadik tétel után a messzeségbe vesző, végtelen nyugalmat árasztó negyediket, a befejezést. Az átéléstől lecsukott szemek visszaigazolták, hogy milyen jól sikerült a zenekarnak a mindent betöltő nyugalmat átadnia. A szinte földöntúli zene, a szívből és a lehető legérzékenyebb hangszíneken előadott zárótétel tökéletes befejezése volt az est zenei kalandozásának.