Gyöngyi

Ilyen nincs

2013.03.29. 09:25

Programkereső

Claudio Abbado neve hallatán az ember minden egyéb megfontolást félretéve, mintegy automatikusan megy hangversenyre (Budapesten különösen, ahol az efféle esemény a rendkívüli ritkaságok közé tartozik). Mindegy, milyen zenekar élén áll a legendás olasz karmester, és a legkevésbé sem számít, mi a műsor. KRITIKA

Ez a lelkes nemtörődömség március 27-én roppant szerencsés körülménynek bizonyult, mivel az este programja jelentősen eltért az előre meghirdetett változattól: az Orchestra Mozart Beethoven 3. Leonóra-nyitánya (op. 72b), Haydn B-dúr sinfonia concertantéja (Hob. I/105) és Mozart B-dúr szimfóniája (K 319) helyett végül a 2. Leonóra-nyitánnyal (op. 72a) és Beethoven 4. szimfóniájával (B-dúr, op. 60), valamint Mozart C-dúr oboaversenyével (K 314) érkezett a Művészetek Palotájába. Persze minden további nélkül játszhattak volna akár Strauss-keringőket is, zúgolódást valószínűleg az is csak elvétve váltott volna ki, ahogyan a fiatal olasz zenekar is inkább őszinte érdeklődést keltett a Bartók-teremben, mint afölötti csalódást, hogy a dirigens nem valamelyik tekintélyes múltú és méretű, világhírű szimfonikus együttessel lépett pódiumra - jóllehet a Beethoven-kompozíciók markáns tuttijainak erőteljes, mégis inkább tökéletesen formás, mint lehengerlően szenvedélyes kibontakozásai időnként teret adtak némi enyhe, inkább csak nosztalgikus vágyakozásként előlopakodó hiányérzetnek.

Claudio Abbado
Claudio Abbado

A 2004-ben alapított, Abbado fiatal zenészeket támogató együtteseinek (az Európai Közösség Ifjúsági Zenekarának, az Európai Kamarazenekarnak, a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnak) a sorába illeszkedő Orchestra Mozart tagjai ugyanis nagyszerű, igaz, bizonyos tekintetben kissé túl fegyelmezett produkcióval mutatkoztak be a Budapesti Tavaszi Fesztivál közönsége előtt. Játékuk kifogástalanul koncentrált volt, pontos és egységes, a zenekari hangzás ragyogása a pasztellárnyalatú pianissimókban sem kopott meg, a motívumok formálásának muzikalitásából pedig mindvégig a szakértelem eleganciája áradt. Pompásan professzionális Mozart-interpretációjuk voltaképpen azonnal lemezre rögzíthető lett volna, ha az előadásmód életteli változatosságát nem gyengíti kissé a precizitás óramű-jellege, a kedélyesség valamelyest merev maszkja, amely a szólistaként fellépő Lucas Macías Navarro (a Concertgebouw Zenekar és a Luzerni Fesztiválzenekar szólamvezető oboistája) technikailag kikezdhetetlen, gyöngyöző futamainak fürgeségét, dallamíveinek szépségét is mechnikus vonásokkal ruházta fel, óhatatlanul meggátolva a versenymű melodikus édességének és ellenállhatatlan, ösztönös humorának valódi kibontakozását.

A Beethoven-művekben sokkal nyilvánvalóbban mutatkoztak meg a zenekar erényei. A hang testének, a dinamika szintjeinek, a tutti tömörségének fantasztikusan egységes, pillanatnyi átalakulásai lenyűgöző élményt jelentettek, a magabiztosan sugárzó tetőpontok és a leheletfinom, kecses rajzolatú részletek váltakozásainak koncentrált szépsége elbűvölt hitetlenkedést ébresztett a hallgatóságban. A kompozíciók drámai sodrását ugyan mindvégig féken tartotta zárt, absztrakt szerkezetük, mintegy eltávolítva, a forma tisztaságával felülbírálva a tematikus elemek örvénylő erejét, a dramaturgia borzongató lendülete azonban így is magával ragadóan érvényesült.

Claudio Abbado
Claudio Abbado

Az este megismételhetetlen csodája mégsem ezekben a részletekben rejlett, hanem Abbado személyiségében, az összpontosított figyelem, az okos értelmezés, a tudatosan megtervezett és kivitelezett interpretációs folyamat máskor oly vonzó megtapasztalásának hiányában. Abbado utolérhetetlen természetességgel irányította a zenekart, a kivételesen nagy művészek megfejtehetetlen zsenialitásával, azt a leküzdhetetlen benyomást keltve, hogy koncentrációra, bonyolultan gyönyörű koncepció megvalósítására, kimerítően alapos értelmezés kibontására, az újrafelfedezés friss lendületére vagy éppen hagyományos formálásra való törekvés helyett egyszerűen tudja, mit kell csinálni. Mit kell tenni ahhoz, hogy minden gesztus a helyén legyen, hogy a megindító, felkavaró, fölényesen könnyed és megközelíthetetlenül zárkózott szépség hatására az ember képes legyen hinni abban, ami nincs: a világban megmutatkozó rendben. Abbadónál ez a rend létezik.