Erzsébet

Kilencven év

2013.04.02. 17:45

Programkereső

Bor Dezső, Ansermet, Abbado, Doráti, Stokowski, Maazel, Mehta, Kobayashi, Kocsis. Állatkerti koncertek és az UNICEF. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar kilencven éves fennállásának története már címszavakban is rendkívül színes.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött a Székesfővárosi Zenekar megalakulásával.  Az együttes, amelynek alapítója és tizenöt éven át vezető karmestere Bor Dezső volt, hamar jelentős szereplője lett a budapesti hangversenyéletnek. A két világháború közötti koncertszezonok gyakorlatilag elképzelhetetlenek lettek volna a zenekar nélkül, amelynek tagjai nyáron sem pihentek: számos népszerű hangversenyt adtak az Állatkertben és a Margitszigeten, egy nap nem ritkán kettőt is.

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.

A II. világháború után Fricsay Ferencet és Somogyi Lászlót nevezték ki a zenekar élére. A két vezető karmester mellett több mint negyven alkalommal vezényelte az együttest Otto Klemperer, és Doráti Antal is visszatérő vendégnek számított, mígnem 1952-ben az akkor Magyar Állami Hangversenyzenekarnak elnevezett együttes ideális vezető karmestert talált Ferencsik János személyében. Az 1960-as évektől a híres vendégdirigensek látogatásai ismét megszaporodtak, újra eljött Ernest Ansermet, Doráti Antal, Zubin Mehta, Lorin Maazel, Sir John Barbirolli, Leopold Stokowski, Claudio Abbado és Christoph von Dohnányi. A hangversenyeken közreműködő szólisták sora hasonlóképp figyelemre méltó: Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin, Anja Silja, Starker János, Ruggiero Ricci - csak néhány név a számos világhírű muzsikus közül, akik felléptek az együttessel.

Bár Ferencsik János halálával jelentős korszak zárult le a zenekar életében, 1987-ben méltó és közkedvelt utód állt az együttes élére Kobayashi Ken-Ichiro személyében. Őt tíz évvel később Kocsis Zoltán váltotta, aki 1997 őszétől látja el a fő-zeneigazgatói teendőket.

Kobayashi Ken-Ichiro
Kobayashi Ken-Ichiro

A zenekar jelentőségének és minőségének elismerését mutatja, hogy 1998-ban a Nemzeti Énekkarral együtt kiemelt nemzeti alapintézménnyé minősítették. Az elmúlt néhány esztendőben az együttes rendkívül sok külföldi meghívást is kapott. A New York-i Avery Fisher Halltól a tokiói Suntory Hallon át a birminghami Symphony Hallig, az athéni Megaron Musicostól a Colmari Fesztiválig arattak sikereket. 2003 februárjában adott New York-i koncertjüket a ConcertoNet című rangos internetes komolyzenei lap tekintélyes kritikusa az évad legjobb hangversenyének járó Lully-díjjal ismerte el.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Lemezeik is számos elismerést és díjat vívtak ki: 2004-ben megjelent Bartók-lemezükről az amerikai ClassicsToday.com vezető szerkesztője, a cannes-i Midem zsűrielnöke úgy nyilatkozott: "nem létezik ennél jobb felvétele a Táncszvitnek", a Concertóról pedig azt írta: "nem készült még ehhez fogható felvétel erről a műről, ennyire zsigeri szinten izgalmas, ugyanakkor Bartók partitúrájához formájában és szellemében egyaránt ennyire hű". Mi sem természetesebb, mint hogy az együttes tevékeny részt vállal a Kocsis Zoltán művészeti irányításával, a Hungaroton gondozásában 2006-ban indult Bartók-összkiadás elkészítésében.

Az UNICEF Magyar Bizottsága 2006. december 1-jén a Nemzeti Filharmonikusokat az UNICEF magyarországi jószolgálati nagykövetévé nevezte ki.

Enrico Pace
Enrico Pace

Mindez persze alighanem kevesek számára újdonság. A zenekar történetének felidézése mégis időszerű, mivel az együttes az idén ünnepli fennállásának kilencvenedik évfordulóját. Április 11-i hangversenyük műsora ennek megfelelően reprezentatív: Liszt Ferenc komplex szerkezetű, négy, egymáshoz szünet nélkül kapcsolódó szakaszt tématranszformációk segítségével összefűző A-dúr zongoraversenye nyitja, amelyet a Dies Irae dallamát parafrazeáló, horrorisztikus és a szólistától rendkívüli pianisztikus képességeket követelő Haláltánc követ, hogy végül Beethoven szinte emberfeletti alkotása, a Kilencedik szimfónia (d-moll, op. 125) koronázza meg az estét, amelynek zárótételében a világ egyik legegyszerűbb, legismertebb, mégis legsokrétűbb jelentéssel felruházott dallama emelkedik szabadon variálva éteri magasságokba. A hangverseny nem kis feladatra vállalkozó - két Liszt-zongoraversenyt egymás után megszólaltató - olasz közreműködője a háromévente megrendezett, hollandiai Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny 1989-es győztese, vezető zenekarok gyakran és szívesen látott vendégművésze: Enrico Pace.