Tekla

A robusztus és a lírai

2013.04.15. 07:56

Programkereső

1923-2013. Ünnepi hangulatú hangversennyel készült saját születésnapjára az idén kilencven esztendős Nemzeti Filharmonikus Zenekar. KRITIKA

A vezető komolyzenei fórumokon is a jelentősebb zongoristák között számon tartott Enrico Pace lassacskán visszatérő vendégnek számít Magyarországon: a Nemzetközi Liszt Zongoraverseny 1989-es győzteseként berobbanó, immáron több mint húsz éve keresett művész tavaly októberben egy jótékonysági koncerten szólistaként többek között a Vándorévek első kötetét szólaltatta meg, jövő ilyenkor pedig az egyik hazai tehetséggel, a hegedűművész Baráti Kristóffal terveznek közös koncertet adni Schumann, Schubert és Richard Strauss kamaraműveiből. A két esemény közé ékelődött a Nemzeti Filharmonikus Zenekar április 11-i jubileumi koncertje, amelyen Pace a tavalyihoz hasonlóan Liszt-művek előadására kapott felkérést.

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.

Hogy miért éppen az olaszra esett Kocsis Zoltán és a zenekari menedzsment választása, mikor az ünnepi hangverseny műsorterve körvonalazódott, nos, ennek több oka is lehet. Pace egyfelől valóban Liszt egyik legavatottabb interpretátorának számít, ráadásul Kocsishoz hasonlóan univerzális zenészfigura, aki nemcsak hangszerének mestere, de vezényel és komponál is - csakúgy, mint Liszt és Beethoven, az a két zeneszerző óriás tehát, akiknek szerzeményei az est folyamán felcsendültek. De a (ki)választás hátterében egy olyasfajta megfontolás is állhatott, hogy a zenei költészetre érzékeny, hangszerüket és hangszálaikat kellő líraisággal megszólaltatni képes előadókat gyűjtsenek egybe a Költészet Napjára időzített koncerten, amely jól láthatóan olyan művekről szólt, amelyek zene és költészet viszonyára valamiképpen reflektálnak s kidomborítják szerzőik e két művészet egyesítésére irányuló törekvéseit.

Enrico Pace
Enrico Pace

A probléma csak az, hogy Pace csütörtöki zongorajátékában mindvégig a líraiság dominált, s noha ez csodálatos pillanatokat eredményezett az olyan kamarazenei ihletettségű, éteri részek esetében, mint például az A-dúr zongoraverseny Tempo del Andante jelzésű második része, ahol a főtémát játszó csellón kívül kizárólag a zongorát halljuk, a harsány, erőteljes részleteknél viszont úgy tűnt, a szólista hiábavalóan küzd a Kocsis és zenekara által diktált erővel és dinamikával. A zenekar és szólista közötti kontraszt előbb csak a tuttikban volt érzékelhető, ahol a fúvósok és vonósok valósággal maguk alá temették a billentyűst. De később - s különösen amiatt, mert az a könnyedség és intimitás, amit a Liszt-művek szólisztikusabb, áttetszőbb faktúrával megkomponált epizódjaiban Pacétól hallhattunk, valóban lenyűgöző volt - egyre inkább az az érzésünk támadhatott, hogy miközben a szólista hangvétele inkább lírai, addig a zenekar éppenséggel pont a finomságnak van némiképp híján, kissé robosztus, gesztusai talán túlontúl is szélesek. A hangzásban így kialakult aránytalanságokat azonban kellőképpen ellensúlyozta az a precizitás, amely a két közösen előadott darabot mindvégig jellemezte - jól látszott, hogy Kocsis és Pace személyében két olyan muzsikus találkozik egymással a színpadon, akik sokoldalúságuknak köszönhetően tökéletesen értik egymást, s némiképp a másik fejével is képesek gondolkodni.

A Haláltáncot követően visszatapsolt Pace végül ismét csak egy Liszt-kompozícióval, mégpedig a Vándorévek második kötetének egyik remekével, a 104. Petrarca-szonettel kedveskedett budapesti közönségének, egy olyan művel tehát, amely tökéletesen illeszkedett az est feltételezett - s fentebb már jelzett - tematikájába. A két zongoraverseny után nagy meglepetés ezúttal sem történt: a magára maradt zongoravirtuóz ugyanazokat az erényeit csillogtatta, amelyeket az imént felsoroltunk, és ugyanazokkal maradt adós is, amelyeket a versenyművek elhangzásakor hiányolhattunk. Játékával a hallgatóságot ezzel együtt sikerült Pace-nak megnyernie - alighanem ritkán hallható olyan tökéletes csend koncertteremben, mint az a művet záró E-dúr akkord legtetején megszólaló, hosszú másodperceken át kitartott Gisz hang alatt tapasztalható volt.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A ráadáshoz hasonlóan aztán nem hozott az addigiakhoz képest meglepetést a koncert második felvonása sem. Kocsis irányítása mellett a Nemzeti Filharmonikus Zenekart Beethoven IX. szimfóniája alatt is leginkább a nyers erő jellemezte, az első két tétel kíméletlenül zakatolt, menetelt előre. Tulajdonképpen a karmester azt a korábban már több helyen kifejtett s vezénylésmódjában minduntalan megmutatkozó álláspontját igazolta, amely szerint nem érdemes túlzott óvatossággal közelíteni a darabhoz, s fel kell tudni annak hiányosságait is ismerni. A menetelés talán némi sietségnek is szólhatott: mielőbb eljutni az utolsó tételhez és benne az Örömódához. Amely ezúttal a zenekarnak magának is szólt. Basszusával Gábor Géza kellőképpen előkészítette a terepet a patetikus befejezésnek. A vége innentől valóban felszabadultra és ünnepire sikerült, méltóképpen emlékezve a sokat megélt, ám jelentőségét tekintve továbbra is vezető szerepű hangversenyzenekarra.