Friderika

Szintézisre várva

2013.04.16. 11:39

Programkereső

A Pannon Filharmonikusok év elején indult új koncertsorozatában a zongora arca ezúttal a világhírű török pianista, Fazıl Say volt, aki Ravel G-dúr zongoraversenyének szólóját játszotta hatalmas sikerrel, a zenekart pedig a Karajantól és Celibidachetól is órákat vett román karmester, Cristian Mandeal vezényelte. KRITIKA

Különös darabbal indította koncertjét a pécsi együttes: a szintén román hegedűs-komponista George Enescu I. zenekari szvitje feltehetően az est karmesterének választása lehetett, aki történetesen a George Enescu Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója. A legkülönösebb tétel mindjárt a legelső volt: egy hatalmas vonós unisono, amelyhez csak a timpani társult időnként. A népdalszerűen deklamáló Prelude a l'unison először frissnek és ötletesnek hatott, a zenekar vonósai szép, telt hangzással szólaltak meg, bár esetenként néhány oda nem illő hangot is hallhattunk halkan meg-megzengeni. Kezdeti kíváncsiságom és csodálkozásom azonban viszonylag hamar lelankadt. A darab kicsit alulmúlta várakozásomat, amit leginkább Enescu későbbi kamaraművei alapoztak meg, többek között a népi dallamokat feldolgozó 3. hegedű-zongora szonáta. A már említett helyenkénti mellépengetéseket leszámítva kifejezetten szépen szólaltak meg a vonósok a négy tétel folyamán, hol archaikus, hol pedig impresszionista színeket kevertek ki palettájukon, megkapó volt néhány hangsúly, de nagyjából ennyi az, amit érdemes elmondani mind a műről, mind előadásáról. Mandeal biztos kézzel vezette a zenekart, bár - számomra - nem minden gesztusa volt világos, és főképp a hangverseny elején kevés érzelemről tanúskodott vezénylése.

Fazil Say
Fazil Say

 A fúvósoknak nem nagyon kedvezett az első félidő, főleg a Ravel-zongoraversenyben: hamis hangok, egyszer kicsit magas, másszor kicsit alacsony intonáció, zavaró dinamikai arányok. Az egymáshoz szervesen kapcsolódó, hosszú dallamíveket alkotó motívumok inkább tömbszerűen követték egymást, gyakran kibökődtek hangok, Ravel precíz, áttetsző hangszerelése felnagyította az apróbb hibákat is. Mindezek ellenére igen markánsan szólalt meg néhány fa-, de még inkább rézfúvós állás, viszont jócskán akadt néhány olyan pillanat is, amikor az előadás szétesése miatt kellett izgulni.

A zongoraszóló azonban, hál' Istennek, korántsem volt ilyen felemás: Fazıl Say, a megosztó figurának számító török zongoraművész nagyszerűen muzsikált, játékából őszinteség sugárzott. Közrejátszhatott ebben a darabválasztás is, hiszen a komponistaként jazzes elemeket jócskán felvonultató Sayhoz igencsak közel állhat Ravel G-dúr zongoraversenye, amely szintén bővelkedik hasonló fordulatokban. Különleges színvilágot tárt elénk jazzmuzsikusokra jellemző, rögtönzésszerű formálása, hangsúlyozása, finom rubatója. A második tétel „folyondár frázisát" (idézet Raveltől) éneklő, szuggesztív előadásban hallhattuk, Say megkapóan vezette végig a dallamot, zongorázása képszerű volt és életteli. A ragyogóan eljátszott hosszú szólószakasz után a fuvola még szépen vette át a zongoristától a dallamot, de az oboa belépése illúziórombolóra sikeredett gikszerével és eleve hamis intonálásával. A fináléban Fazıl Say játékos gesztusai üdítően hatottak, valamint az, hogy ahol szükséges volt, ott úgy kezelte a zongorát ütőhangszerként, hogy közben nem hallhattunk durva, nyers hangot. A ráadások nem maradhattak el, természetesen először saját kompozícióiból hallhattunk egy csokorra valót: Say változatai Gershwin híres Summertime-jára jól illett a Ravel-műhöz. Itt mintha a Baricco által megihletett Tornatore óceánjáró zongoristája elevenedett meg volna a boogie woogie-s szakaszokban, a művész érzelmes, szenvedélyes zongorázása kiváló zenei humorral párosult. Ezután Say egyik újabb saját balladáját, a Ses (Hang) címűt adta elő, ami ugyan szép, lírai hangon szólalt meg, de még a harmóniaváltások szintjén is megegyezett korábbi balladakompozícióinak hangzásvilágával. A szűnni nem akaró tapsot Paganini-variációi követték, ahol ugyancsak jazzes elemeket vegyített a szerző a 24. caprice feldolgozásába. A virtuóz darab után továbbra is nagy volt az ováció, Say pedig végül Mozarttal búcsúzott: az Ah vous dirai-je, Maman-ra írott variációkkal, ami nálunk Hull a pelyhes... szövegváltozattal a legismertebb. A közönség rekeszizmokat igénybe vevő reakciói alapján úgy tűnt, mintha Mozart darabját nem ismerve azt hitte volna a nagyérdemű, hogy Say továbbra is improvizál. Tény, hogy a variációkat a zongorista nem éppen a legszöveghűbb formában adta elő, de életteli, játékos muzsikálása a félidő lenyűgöző befejezése lett.

A Pannon Filharmonikusok és Várjon Dénes hangversenye a Bartók-maratonon
A Pannon Filharmonikusok és Várjon Dénes hangversenye a Bartók-maratonon

 Az est második részében Antonin Dvořák VIII. szimfóniáját mintha egy másik zenekar játszotta volna. Mandeal is szemmel láthatóan felszabadultabban vezényelt, sőt, eleve érezhetőbbé vált jelenléte. Kidolgozottság jellemezte az interpretációt, és a dinamikai arányokat is jól eltalálták. Különösen a harmadik tétel nosztalgikus keringője, valamint a zárótétel lendülete és színes karakterei koronázták a koncert fináléját. Kiváltképp az utolsó tételben dicséret illeti az első fuvolistát bravúros szólói miatt, valamint a rezeseket, azon belül is a harsonásokat, akik sokat tettek hozzá a szimfónia fényes, derűs színvilágához. Ráadásként Brahms I. magyar tánca szólalt meg önfeledt, ugyanakkor precíz előadásban. A zenekar tagjai egy emberként követték karmesterük tempóváltásait, ami kifejezetten tetszetőssé varázsolta az igencsak elcsépelt slágerszámba menő rövid táncot.

Reméljük, a zenekar legközelebbi koncertjén a hegeli dialektika értelmében a mostani ellentétes félidők egy magasabb egységbe olvadnak majd össze...