Olivér

Természet és természetesség

2013.07.01. 09:45

Programkereső

A világ tíz legjobb zenekara között számon tartott Budapesti Fesztiválzenekar a mindössze 22 éves, Amerikában élő orosz zongorista, Daniil Trifonov szólójával és Takács-Nagy Gábor vezényletével játszotta Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, a szünet után pedig Bruckner IV. szimfóniáját hallhatta a publikum. KRITIKA

Kiváló muzsikusbarátom mesélte egyszer, hogy azért nem szereti a versenyeket, mert általában a legrangosabbnak tartott megmérettetéseken is azok kapnak díjakat, akik a legszürkébben, legpontosabban (nem éppen a jó értelemben), valamint a leggyorsabban és leghangosabban játszanak. Lehet, hogy sarkított az állítás, de valahogy eszembe jutott csütörtök este a Müpában. Egy ilyen megállapítás után igencsak nehéz volt mércét állítani a szemtelenül fiatal Daniil Trifonov játékát hallgatva, hiszen az ifjú titán a varsói Chopin-versenyen bronzérmes, a tel-avivi Rubinstein-, valamint a moszkvai Csajkovszkij-versenyen pedig első díjas lett. És ha ez még nem lenne elég, érdemes megnézni a honlapját, amelyen számos jeles kritikus és muzsikustárs nyilatkozatát olvashatjuk róla (többek között Martha Argerichét, aki billentésének egyszerre lágy és démoni elemeit emeli ki). Koncertnaptárjára pillantva kiderül, hogy már most annyi hangversenyt ad egy évben, mint akármelyik keresett sztárpianista (Kiszinnel vagy Fazıl Sayjal nyugodtan említhetjük egy lapon a számokat illetően), a repertoárjában pedig rengeteg szólódarab, kamarazene és zongoraverseny (húsz versenymű között ott találjuk Rahmanyinov ujjgyakorlatnak éppen nem mondható Harmadikját, illetve egy saját zongoraversenyt is). De visszatérve a mércére: az előadás során eleinte kicsit mintha rezgett volna a léc, idővel azonban kiderült, hogy ha magasabbra tesszük, sincs baj. Sőt.

Daniil Trifonov
Daniil Trifonov

Trifonov igazi színpadi jelenség: van kisugárzása, boldog, ha a zongora mellett ül, olyannyira, hogy szinte folyamatosan fülig ér a szája. Ez rendben is van, végre nem a megszokott pókerarc. A Csajkovszkij-koncert (op. 23) első tétele azonban nem nagyon fogott meg: túl konkrét volt a billentés, fémes, szögletes a hangzás, mintha Bartókot vagy Prokofjevet játszana, mindez némi modorossággal fűszerezve. Vagyis az előadás minden volt, csak nem természetes. Persze felmerült bennem, hogyha nem a nyolcadik sorban ülök, hanem kicsit hátrébb, akkor is így hallom-e. Az volt az érzésem, hogy ahányszor eljátssza a művet, azt mindig ugyanazzal a frazeálással, tempóval és dinamikával teszi. Tetézte még a dolgot, hogy időnként mintha szólista és karmester mást akart volna tempó tekintetében, és ezért egy-két szakasz széteséssel fenyegetett. De a profizmus részét képezi az ilyesmi kivédése, így nagyobb baj szerencsére nem történt. A második tétel egyszerre telt hangzású és hajlékony fuvolaszólója (Sebők Erika játszotta) egy másik dimenziót tárt elénk, melynek következtében Trifonov zongorázása is éteribb irányokat vett, ami a középrész igen virtuóz, gyöngyöző futamokkal tarkított tündérzenéjében csúcsosodott ki. A finálé robusztus, táncos karaktere is jól érvényesült: a zongorista ízes hangsúlyokat játszott, bár az egész tétel bombasztikusságát, „tüzességét" (Allegro con fuoco az előadói utasítás) egy némiképp gyorsabb tempóval lehetett volna még növelni. A zenekar erőteljessége itt is, akár az első tételben, meggyőző volt, és ez nagymértékben elősegítette az interpretáció egységességét.

A tapsvihart három ráadás is követte, melyek a recenzens számára jóval emlékezetesebbek maradtak, mint a főműsor: Schumann Widmung (Ajánlás) című dala Liszt átiratában felszabadultan és szenvedélyesen szólt. Az Argerich által említett billentés leginkább itt ütötte meg a fülemet (hogy egy kis képzavarral éljek), továbbá a darab témájában is passzolt a Csajkovszkij-kompozícióhoz, melynek éppen ajánlásával akadtak gondok eleinte, hiszen a mű címzettje, Nyikolaj Rubinstein a versenyművet „tökéletesen értéktelennek, játszhatatlannak és közönségesnek találta". Trifonov minimális várakozás, tapsáradatban úszás után ismét a billentyűk közé csapott: ifj. Johann Strauss Denevér-nyitányát játszotta, mint utólag megtudtam az internetről: saját átiratában, amiről valószínűleg elsőre sokan azt gondolhatták, hogy Liszt munkája, amit Horowitz is megspékelt, hogy egy kicsit nehezebb legyen. Az elképesztően bravúros előadás után Trifonov szintén átirattal búcsúzott a közönségtől, Rahmanyinov verziójában hallhattuk Bach Gavotte en Rondeau-ját az E-dúr Partitából, életteli, friss tolmácsolásban.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor

 Anton Bruckner-szimfóniákat Budapesten eddig szinte csak külföldi előadókkal hallottam, így különösen vártam az esti találkozást a IV. (Esz-dúr) „Romantikus" szimfóniával. A már Beethoven IX. szimfóniájából jól ismert creatio ex nihilo kezdés érzékenyen szólt Takács-Nagy kezei alatt, élményszerű volt, ahogyan percről percre körvonalazódott a kompozíció, építkezett a grandiózus alkotás. A telt és homogén hangzást csak az osztott vonósok időnként nem tisztázott fő- és mellékszerepe (ki is legyen hangosabb?) zavarta meg picit. A Bruckner programvázlata szerinti természetzene a középkori város pirkadati képével, valamint madárcsicsergéses erdei jelenetével szépen érvényesült. A menetelést sejtető második tételnél a fokozás folyamatossága fogta meg a figyelmet, a „vadászatot ábrázoló" Scherzo legelőnyösebb eleme pedig az intenzitás volt. A Trióként beiktatott rövidke ländler nyugodtsága talán nem indokolt volna ennyire lassú tempót, de a formálás kárpótolt ezért, a visszatérő főrészben pedig hallhattuk, hogy bizony még egy vadászaton is fújhat gikszert trombitás is, kürtös is, ráadásul a bizonytalanság ilyenkor úgy terjed az együttes többi tagjára, mint az influenza. A hatalmas, nehezen átlátható finálé összeszedettségéért, egységes interpretációjáért Takács-Nagy Gábor és a zenekar csaknem többet tett, mint maga a szerző, azonban kár, hogy egy icipici fáradtság lett úrrá a darab végére a színpadon (főképp az intonációban) és a nézőtéren is.