Gyöngyi

"Így érdemes játszani, vagy sehogy"

2013.08.16. 15:30

Programkereső

A 2013-as Kaposfest programjai az elődeihez méltó műsorpolitikával szerveződnek: a művek úgy követik egymást, hogy abban sem hangnemekhez, sem évszámokhoz, sem hangszerösszeállításokhoz kapcsolódó tematikus sorrendet nem lehet felfedezni. Így a második napon is nagyon sok meglepetést hallhattunk. A legfontosabb zenei történéseket azért annyi keret mégis összetartotta, hogy Prokofjevvel kezdődött, és azzal is végződött az augusztus 14-i események sora, de maradjunk az elején. KRITIKA

A Boris Brovtsyn-Kokas Katalin duó játszotta C-dúr szonáta két hegedűre ritkán hallott és ügyes megoldásokkal teli darab, maga Prokofjev állítólag akkor komponálta, amikor saját bevallása szerint hallott egy rosszul megírt művet erre a hangszerösszeállításra, és akart komponálni egy jót is. A két hegedűs karaktere jól egészítette ki egymást: Brovtsyn erőteljes, energikus hangjaihoz jól illeszkedett Kokas Katalin hajlékonyabb, de tüzes karaktere, a szólamok gyönyörűen kapaszkodtak egymásba, remek alaphangot adtak a délelőttnek. Mozart K 370-es jegyzékszámot viselő F-dúr oboanégyese gondtalan, pergő témáit nagyon szépen és virtuóz eleganciával adta elő Sole Mustonen és kísérete. A rövid d-moll lassú tétel dinamikailag és hangszínben is rendkívül éles, meglepő színekkel telt kontrasztot jelentett: Mustonen vékony, éles oboahangja erre a percre el tudott sötétedni.

Kokas Katalin
Kokas Katalin

A délelőtt zárószáma azután ismét a kaposvári fesztiválok legnagyobb pillanatait idézte: Rahmanyinov g-moll gordonka-zongora szonátáját (op. 19) játszotta José Gallardo és Nicolas Altstaedt. A jó félórás, négytételes mű lélegzetelállító technikai kihívások elé állítja a zongoristát, időnként az volt az érzésünk, hogy csellókíséretes zongoraversenyt hallgatunk, vagy történetesen olyan gordonkaversenyt, amelynek sűrűn szőtt zongoraletétjét szólaltatja meg éppen valaki. José Gallardo - sokadszor megdicsért - játékának újabb színeivel kápráztatott el bennünket, pontosan úgy, ahogyan a rendkívüli feladat megkívánta: száraz, pattanó, sokszor apró szemű jegekként kopogó belső szólamok, virtuóz és éles hallásról tanúskodó pedáljáték, tűfilccel rajzolt dallamvonalak, borotvaéles hangsúlyváltások, hirtelen robbanó sforzatók és elhallgató subito pianók ragadtak magukkal. Altstaedt muzsikája is megtalálta a legegyszerűbb utat a sokszor egymás után tornyosuló, már-már szimfonikus fokozások és csúcspontok közepette: a sok-sok csapdát rejtő, könnyen édeskéssé váló egyszólamú dallamok telt zengéssel, ugyanakkor határozott tempóval, erőteljes vonóváltásokkal szólaltak meg. Külön kiemelendő a második, Scherzo-tétel, melynek apró kis staccato dallamtöredékei, felelgetős motívumai káprázatos bravúrral reflektáltak egymásra a két zseniális játékos tolmácsolásában. A darab végén kirobbanó vastaps és hangorkán teljesen megérdemelten köszöntötte a kipirult arccal hajlongó művészeket.

Este a Dvořák-vonósötös (G-dúr, op. 77) táncos és rendkívül melodikus hangvétele indította el a kissé késve kezdődő koncertet. A friss és élénk mű lassú tételében egészen valószínűtlen szépségben bontakozott ki a cseh mester egyéni színvilága, nagy pillanatok voltak ezek; az utolsó, jellegzetesen dvořáki színű, magas fekvésben felrakott akkord egy pillanatra égi csillogást adott a darabnak.

Schumann brácsára és zongorára írott Meseképek c. alkotása (op. 113) ritka vendége a koncerttermeknek, pedig valóban vérbeli, szépen kimunkált romantikus zenei zsánerképeket hallhattunk Maxim Rysanov hangszerén, Gallardo érzékeny, finom mívű kíséretével. A szünet után azután rendkívül magasra csaptak az érzelmek: először John Dowland réges-régi dalai szólaltak meg - a nyitónapon is megcsodált - Anna Reinhold mezzoszopránján, Thomas Dunford elképesztően virtuóz és pazar lantjátékától kísérve. A szerelemről és az elválásról szóló műveket az énekesnő ülve, szinte mesélőként tolmácsolta csodálatos hajlékonysággal, sodró kifejezőerővel. A csöndes lantjáték és ének teljesen magával ragadta a zsúfolt koncerttermet, ahol még a színpadon is szabályosan egymás hegyén-hátán, hátnak-vállnak dőlve ültek a fiatalok a párnákon és pótszékeken.

Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás

A befejező, rendkívül ritkán játszott Prokofjev-mű (f-moll hegedű-zongora szonáta, op. 80) végén a kifelé menő nézők között egy hegedűművész csak ennyit mondott: „na, így érdemes hegedülni, sehogy máshogy". A döbbenetesen mély, szinte csak sötét színeket, csontzenét és fekete árnyakat villantó alkotás egyes tételei szóltak a szerző temetésén is, Kelemen Barnabást pedig egy új oldaláról ismertem meg, a tragikum, a kilátástalanság, a cinikus vigyor, a lemondás értő tolmácsolójaként. A darab fájóan disszonáns dallamvezetése, fekete motívumai, töredezett formai téblábolása, pregnáns ritmikai bravúrjai teljes kidolgozottságban álltak előttünk, a zongorista Jakob Katsnelson pedig, aki szinte beugrással vállalta ezt a kivételesen nehéz darabot, méltó társa volt a hegedűművésznek. A hegedűirodalom egyik legkilátástalanabbul végződő műve „sokfüggönyös" tapssal, bravózással teli ovációt váltott ki a közönségből. A közönség soraiból érkező megjegyzés tökéletesen igaz volt: egyszerűen így érdemes játszani. Vagy nem is kell játszani.