Hedvig

Schubert a halálos ágyon

2013.08.17. 08:00

Programkereső

A Zempléni Fesztiválon idén a legjobb és legmaradandóbb élményem az a félóra volt, amit egy sárospataki pizzériában a zenéről való beszélgetéssel töltöttem - és ezen kijelentésem nem feltétlenül negatív kritikája a Zempléni Fesztivál és az azzal együttműködő Crescendo Nyári Akadémia programjainak. BESZÁMOLÓ

Egy művészeti fesztiválnak, művészeti kurzusnak nem is elsősorban a produktum a lényege, az, hogy az azon résztvevők mit hoznak létre, hanem a hangulat. Nem az előadások jelentik feltétlenül a csúcspontjait egy nyári akadémiának, hanem mindaz, ami az együtt eltöltött idő alatt történt, a sztorik, a személyes élmények, az interakciók, a másik életében való részvétel, az egymással megosztott, és ha nem is a legtermékenyebben, de a lehetőségek szerint leghasznosabban eltöltött idő. Ha a zene az apropója a másik felé fordulásnak, ez az idő nem csak a közös zenéléssel töltődik ki, hanem a zenéről folytatott beszélgetésekkel is, melyeknek mintegy folyománya, folytatása lesz muzsikálás.

a sárospataki Rákóczi-vár
a sárospataki Rákóczi-vár

A kamarazenélés tulajdonképpen ezt az intenzív együttlétet is jelenti. Még gyakorló zenész koromból tudom, az, hogy milyen lesz egy előadás, nem a gyakorlás idejétől, nem is a manuális készségektől függ (attól is, persze), hanem attól, mennyire tudok intenzíven jelen lenni a zenében, abban, amit éppen játszom. És ennek, a jól zenélésnek - hogy ne csak én élvezzem - alapfeltétele a légkör. A kamarazenészek munkálkodása is akkor vezet igazi eredményre, amikor nemcsak a mű szólal meg, hanem kimondatik a zenével valami általánosabb, fontosabb, mindannyiunkra érvényes, amikor a zene meg és el tud ragadni. És ennek megtörténtéhez kell a felek egyetértése, hogy a hang ne csak közös legyen, de harmonikus is.

Egy vonósnégyesről szóló filmben láttam-hallottam egy nagyszerű tanári instrukciót, azóta is azt gondolom, hogy zenélést ilyesfajta képekkel, ilyesfajta láttató hasonlatokkal, érzéskiváltó történetekkel lehet igazán tanítani. A vonósnégyes második hegedűse ebben egy ponton így magyarázta az értő figyelem mibenlétét: "Schubert utolsó kívánsága egy beszámoló szerint Beethoven op. 131-es kvartettje volt, azt szerette volna hallani a barátai előadásában. Amikor játszod ezt a kvartettet, gondold azt, hogy Schubert halottas ágya mellett játszol."

Azok, akik a Crescendo augusztus11-i - több órás - gálahangversenyén felléptek a nevezetes Kollégium melletti református templomban, egytől-egyig komolyan jelen voltak a művekben, még ha technikailag bizonytalanok, félszegek voltak, hibáztak is. Nem csak a be -és kijárkáló közönségnek, az élénken figyelőknek, az esetleg lankadóknak, barátoknak vagy rokonoknak játszottak, hanem Beethovennek, Schubertnek és annak is, aki Schubertet azon az említett órán magához szólította. Ha a hangszerjátékosokban volt valami közös, akkor az alighanem a tanári vezetésnek köszönhető alázat volt.

Református Templom, Sárospatak
Református Templom, Sárospatak

A növendékek többnyire nem teljes műveket szólaltattak meg, hanem különböző kompozíciók részleit adták elő. Bár a gálakoncert tizenhét fellépőjének legalább fele kimagaslóan felkészültnek bizonyult, átütően tehetséges, olyan, akire felkaptam volna a fejem, mondván, ez igen, őt biztosan hallani fogom még, nem sok akadt. Fekete Fanni megejtően szépen játszotta Debussy klarinétra írt első rapszódiáját, csodálatosan finom, érzékeny játéka jelentős élmény volt, ám partnere, Bethany Brooks nem érezte át a mű hangvételének lágyságát, a kelleténél durvábban szólt, és nem egyszer kissé le is maradt. Az USA-ból érkezett Alexandra Birch Tcherepnin-művet szólaltatott meg - erőteljesen és impulzívan, majdnem vibrálás nélkül, némi fanyar iróniával. Mellettük a legmaradandóbb élménynek Julia Palac játéka bizonyult, akinek tehetsége egy Marin Marais-kompozíció előadása során nyilvánulhatott meg.

Ami a Crescendo Nyári Akadémia egy másik hagyományát, az operaelőadást illeti, az idén Mozart Don Giovannijával készültek a résztvevők. Noha az alkotás közismert volta a közönség érdeklődése szempontjából esetleg előnyt jelenthetett, az interpretációt illetően talán túlzott kihívásokat támasztott a produkcióval szemben, egyszerűen azért, mert aligha akadt a nézők között olyan, aki ne tudta volna a látottakat-hallottakat számos más előadás élményével összevetni. Látványvilágában igen tartózkodóan felvázolt produkció volt ez, amely az amatőr színjátszás szokványos elemeit vonultatta fel: piros fényt és füstöt alkalmazott a pokol tüzéhez, oszlopfőket, vásznakat, kelméket az estélyhez, mindez azonban nem okozott volna komoly hiányérzetet, ha a zenei élmény kellőképpen magával ragadta volna a hallgatókat. Ezt azonban aligha lehetett a produkcióról elmondani.

Wolfgang Amadeus Mozart
Wolfgang Amadeus Mozart

Akár koncepciónak is gondolhattuk volna, hogy igazi férfinak csak Don Giovanni (Donkó Imre) látszott a darabban, ő képviselt némi emberi nagyságot, ő volt a leginkább figyelemre méltó alak. A többi szereplő azonban kellemetlenül elhalványult mellette: Joshua Bullion Don Ottaviójának hangszíne erőltetett volt, a figura pedig kissé szerencsétlen, és Annie Gill intonációs kihívásokkal küszködő Donna Annája sem tudott karizma dolgában versenyre kelni a címszereplővel. Így azok, akik határozottan jó teljesítményt nyújtottak ebben a kissé lassan poroszkáló előadásban, a magyarok énekesek voltak: a Masetto szerepében színre lépő Egyed Krisztián, a csodás Zerlinát életre keltő Horváth Orsolya, valamint Vámosi Katalin Donna Elvirája.