Hedvig

Ma este improvizálunk

2013.08.21. 08:26

Programkereső

Azt gondolom, a fesztivál sok meglepetése közül az egyik legnagyobb, hogy a rég elfeledett kompozíciós és interpretációs eszközt, az egyfajta zeneszerzői-előadói mércét is kínáló improvizációt az előadási darabok szintjére emelte. A Bartók 2. vonósnégyesének témáira rögtönzött két variációsorozat elementáris hatást keltett.

Előtte azon morfondíroztam, hogy maga Bartók, aki az egyik legprecízebb kottalejegyzést hagyta maga után műveiről, aki még próbákra is gyakran kis szalagmetronómmal járt, hogy a tempók pontosan olyanok-e, mint ahogyan otthon ő azokat gondosan lemérte és kiszámolta - mit szólna egy improvizációsorozathoz műveinek akkurátusan leírt dallamaira?

Alina Ibragimova
Alina Ibragimova

Előbb azonban szóljunk néhány más szót művekről is. Augusztus 17-én este egy kis sorrendi változtatás után Carl Ph. E. Bach B-dúr csellóversenyét (Wq 171) adta elő Nicolas Altstaedt a fesztivál zenészeinek kisegyüttese kíséretében (Kokas Katalin, Aleksandra Kuls, Max Baillie, Alexander Bouzlov, Knut Erik Sundquist, Thomas Dunford, Dinyés Soma). A szólóban már sokadszor kápráztatott el bennünket Altstaedt, ezúttal gordonkájának nemes hangjával, tökéletes stílusérzékével - ha belegondolunk, néhány napon belül több száz esztendő zenetörténeti ruhatárába kellett belebújnia, teljes sikerrel. A kíséret hegedűszólamai ezúttal nem voltak makulátlanok, néha kifejezetten az volt az érzésem, hogy két versenyművet hallgatok, az egyiket a szólista remekül tudja, a másikkal a többiek követni próbálják. Főleg a nyitótételben volt érezhető a csiszolatlanság; érdekes, hogy a nyitónapon szintén a barokk mű jelentett néhány helyen nehezen megoldható feladatot. Brahms Brácsadalai (op. 91) gyönyörűen szóltak, Anna Reinhold zengő, felhangokkal teli mezzoszopránjához gyönyörűen társult Baillie pontos brácsajátéka és Vásáry Tamás finom művű zongorakísérete. A Schubert-vonósnégyes, a „Rosamunde" (a-moll, D. 804), melyet a Chiaroscuro Kvartett játszott, megmutatta teljes szépségét; Alina Ibragimova érzelemdús és pontos hegedülése mellett a második hegedű szólamát játszó Pablo Hernán Benedi emelkedett ki az együttesből, aki a Schubertnél oly lényeges, motivikusan is sokatmondó kísérőfigurációkat játszotta nagyon határozott, tiszta dallamvezetéssel - így sok melódia értelmezésében, beszédes voltának hangsúlyozásában segítette az előadást.

Vasárnap, 18-án, az esti koncerten először egy korábbi műsorcsere miatt elmaradt magyarországi ősbemutatóra került sor: D. Tabakova, bolgár zeneszerzőnő Szvit régi stílusban című darabját 2007-ben mutatták be külföldön, ahol szintén Rysanov játszotta a brácsaszólót a kamarazenekar élén. A zenemű érdekes, színes hangulatú alkotás, jól illeszkedik Rameau világához, néha filmzeneszerű effektusokkal gazdagítva azt, és nagyon szép, szintén mozgóképek alá illő lassú tételt hallhattunk a középrészben. Rysanov tisztán, igényesen oldotta meg nem egyszerű feladatát, amelynek keretében a mű elején még egy nagy üstdobon is játszania kellett. A szünet után elsőként Schumann kürtre és zongorára szerzett Adagio és Allegro című művét (op. 70) adta elő Zempléni Szabolcs és Katia Skanavi; kürtművészünk zengő, bársonyos hangon, bár néhány apróbb bakival játszott, a zongora azonban színtelen, fénytelen maradt, Katia Skanaviból most hiányzott az, amit például Gallardónál szüntelenül észrevehetünk: a minden idegszállal való másikra figyelés, a kamarazenélés apró, de elhagyhatatlan momentumai, a hajszálra együtt-mozdulások.

Kelemen Kvartett - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Kelemen Kvartett - Bartók Maraton - 2013. február 3.

Ezután következett valami elképesztő mutatvány. Bartók 2. vonósnégyesének (BB 75) témáira mutatott be improvizációkat Szakcsi Lakatos Béla, méghozzá - mint azt Bősze Ádám hangsúlyozta a felvezetőben - nem jazz-improvizációt, hanem igazi zenei rögtönzést. A csoda valóban bekövetkezett. A zongorán először is megszólaltak Bartók zenei eszközei: a szerző akkordikus és motivikus fegyvertárát Szakcsi a játéka elején mintegy szép rendben felvonultatta. Majd felhangzott a vonósnégyes néhány témájának több variációja, de mindvégig olyan tökéletes bartóki hanggal, amely időnként valóban azt a benyomást keltette, mintha egy ismeretlen Bartók-mű ősbemutatóján ülnénk. Az elharapott dallamtöredékek, a ritmikai jellegzetességek, a bartóki harmóniák olyan természetességgel követték egymást, hogy el is felejtettük: ez csak egy improvizáció. És fel sem ocsúdhattunk, a Kelemen Kvartett máris eljátszotta, mintegy közbevetette a vonósnégyest, valóban úgy, mintha beszélnének, mintha csak elmondanának valamit. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ennek a nehéz, mélyjáratú darabnak minden porcikáját magukénak érzik, összhangban, gyönyörű muzsikával ajándékozták meg a publikumot. A darab végén azután megint Szakcsi következett a „Bartók-mű" második részével, a gyors tétel motorikus kalapálására és a zárótétel tématöredékeire alapozva a rögtönzést. Kiszáradt szájjal bámultunk, teljesen átjárta a termet a hetvenéves jazz-zongorista elképesztő energiaárama. Újabb lemezre rögzítésre váró előadás volt, őrjöngő vastapssal.