Huba

"Da Capo al Fine" - utolsó nap a Kaposfesten

2013.08.26. 13:48

Programkereső

Kialakultak azok az erővonalak, amelyek az idei fesztivál fő irányait jelölték ki. Ebben az évben a vonósoké lett a főszerep, kevesebb fúvós- és egyéb hangszer lépett színre, ütősök sem jöttek, amolyan igazi klasszikus hangulat érződött tehát. Érződtek a változások, a fejlődések, a hangsúlyok, és számba vettük az újdonságokat. Ezekből még az utolsó nap is szolgált bőséggel. KRITIKA

Lantversenyt nem is tudom, mikor hallottam utoljára, ezért Vivaldi D-dúr alkotását (RV 93), amelyet Thomas Dunford és a Chiaroscuro Kvartett adott elő, nagy várakozással figyeltem. Szépen megformált előadásuknak egy nagy hibája volt, hogy a lant időnként eltűnt a vonósok függönye mögött, alig-alig hallatszottak Dunford pianói és halk motívumjátéka, csak az erőteljesebb akkordikus zenélés jutott el a nézőtér minden szegletébe. A kvartett nagyon szépen alkalmazkodott a barokk muzsikához, de ez a lantverseny valószínűleg templomi akusztikát kívánt volna, hogy a pengetett hangok előbukkanhassanak a vonósok alól. A lassú tételben hallottuk meg először igazán a hangszert a zeneházban.

Kaposvár, Kultúrpalota
Kaposvár, Kultúrpalota

A délutáni koncert másik érdekes száma Richard Strauss Esz-dúr szonátája volt hegedűre és zongorára (op. 18), amelyet úgy konferált föl Bősze Ádám, hogy az első két tétel után a harmadik tételre hallhatunk variációkat Szakcsi Lakatos Bélától. A mű mindenképp kuriózumnak számít a koncerttermekben; a fesztiválközönségnek most Vilde Frang és Katia Skanavi mutatta be. Az első tétel nagy formátumúnak bizonyult, tele volt nagyromantikus dallamokkal, terjedelmes zongoraszólókkal, hosszú témákkal, szépen megformált, hibátlan hegedűjátékot hallottunk szenvedélyes kísérettel. Taps is csattant a tétel végén, amely után a lassú tétel szép ívű dallamai következtek, majd Szakcsi Lakatos Bélát vártuk a színpadra. Azonban a két játékos mégis eljátszotta előbb az utolsó tételt, láthatóan feszült hangulatban, és csak ezután következett a kiváló zongorista, aki először Csajkovszkij, majd Rahmanyinov szféráiba röpítette a Strauss-mű kissé dagályos dallamvilágát, izgalmas akkordokkal és hibátlan koncentrációval. A szünet után újabb csoda született. Beethoven C-dúr („A vihar") vonósötösét (op. 29) a Maxim Rysanovval kiegészült Kelemen Kvartett játszotta gyönyörűen, különösen a lassú tétel dallamossága és az utolsó tétel apró mozdulásai, robbanásai sikerültek „stúdióminőségűre", egészen káprázatosra.

Vilde Frang
Vilde Frang

A zárókoncert hangjai méltóak voltak a fesztiválhoz. A Brahms-klarinétötös (h-moll, op. 115) kígyózó dallamai, apró struktúrákból építkező szerkezete a késői időpont ellenére sem váltak andalítóvá. Bár nagyon hosszú műről van szó, Matthew Hunt mégis fenn tudta tartani a figyelmet ezerszínű klarinétjátékával, amelyhez értő kíséret csatlakozott. A német szerző könnyen közhelyszerűvé vagy unalmassá degradálódhat, csak annyi kell hozzá, hogy szép dallamainak ne villantsák föl rafinált szerkezetét, ne koncentráljanak arra, hogy sok esetben az egész műben visszaköszönnek a melódiák építőkockái. Az éjszakai előadásban azonban a forma megrajzolása tökéletesen sikerült. A zárószám igazi jutalomjáték volt, amelybe már néhány apróbb baki is belefért; a Kis éji zene (K 525) hangjai után hosszú, álló vastaps és tombolás fogadta a hajlongó zenészeket, akiket alig akartak elengedni, mindenki felment a színpadra, aki részese volt a hét napon át tartó örömzenélésnek.

Kelemen Kvartett - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Kelemen Kvartett - Bartók Maraton - 2013. február 3.

Igazából ez a Kaposfest titka: koncerten innen és túl a levegőben mindig ünnepi pillanatok szállnak, a színpadon pólóban-bermudában-mezítláb ücsörgő közönség pedig valódi élményeket él át, mert a többségében alkalmi formációkat alkotó zenészek nem (csak) a technikai tökélyre törekednek, hanem abból akarnak megvalósítani valamit, amiért egyáltalán a kamarazenélés létezik. A zene együttes megformálása, az egymáshoz fizikailag is közel ülő és egymásra tekintő játékosok között vibráló hullámok szinte láthatóvá válnak, és az ember maga sem tudja, hogy miért robban ki valóban rockkoncert-hangulatú ordítozásban a publikum a végén. De nagyon élvezi. És kifelé menet mosolyog, nem a telefonja után kapkod, hanem beszélget másokkal, pont ugyanúgy, ahogyan a színpadon tíz perce még hárman beszélgettek a hangszerük mögül egymással, a szerzővel - és vele. Érdemes eljönni jövőre is a találkozóra.