Tekla

Nyitott és befogadó

2013.10.01. 08:07

Programkereső

Száz esztendeje, 1913-ban született a brit zene hírnevét a 20. században minden kétséget kizáróan legmesszebbre repítő muzsikus, Benjamin Britten. Szándékosan muzsikust írunk, hiszen nemcsak zeneszerzőt, de felkészült és kiváló előadóművészt, közreadót, koncertszervezőt, karmestert, pedagógust és zeneírót is tisztelhetünk a lowestofti születésű férfiúban.

Szakmai univerzalitása és kontinenseken átívelő kapcsolatrendszere mellett Britten éppen azáltal vált hazája zenei nagykövetévé, hogy alkotóművészetét tekintve is nagy utazónak számított. Olyasvalakinek, aki a világban tett kalandozásait követően mindig visszatért hazájába, hogy végül ott kamatoztassa a megszerzett tudást és tapasztalatokat.

Benjamin Britten
Benjamin Britten

A nevével fémjelzett angol zene legfőbb vonása egy szempontból csaknem megegyezik a Stravinsky-féle oroszéval, vagy éppen a Bartók és Ligeti által formált magyaréval: eredetétől és progresszivitásának fokától függetlenül nyitottá és befogadóvá vált minden olyan vívmányra, amelynek alkalmazásakor a sajátos (nemzeti) karakter még akkor sem vész el, ha a fő hangsúly az egyetemes értékek hangsúlyozásán és az aktualitás fáradhatatlan kutatásán van, tartalmi és technikai értelemben egyaránt.

Britten zenetörténeti szempontból szimbolikus időpontban látta meg a napvilágot - akkor, amikor Európa-szerte forradalmi változások voltak a levegőben: a romantika és a nemzeti zenekultúrák ideje leáldozóban volt, a Mahler halála után keletkezett űrt Bécsben az expresszionizmus bűvöletébe sodródó Schönberg és tanítványai (Webern és Berg) igyekeztek betölteni, Itáliában futurista művészek szabadalmaztatták különös zajgépeiket, Párizs pedig óriási botrány szemtanúja volt Stravinsky Tavaszi áldozatának ősbemutatóján. Az említett mesterek és a legújabb áramlatok nagy részével a londoni Royal College of Musicban kapott kiváló képzésnek, illetve az ifjúkori példaképtől, Frank Bridge-től kapott jó tanácsoknak köszönhetően Britten már tanulóévei alatt megismerkedett. De már a harmincas években bemutatott első kompozíciói (például a Sinfonietta) sem az elődök puszta utánzásáról, követéséről szóltak - a nemzeti hagyományoktól mindinkább eltávolodó, önálló, „kozmopolita" stílus első vonásai is felfedezhetők bennük.

Britten első alkotói korszaka ugyanakkor már a későbbi, érett zeneszerző egy további attribútumát is felfedi: a műfaji és technikai sokoldalúságot. A munkássága elismeréseképpen lorddá ütött komponistát a nagyzenekar lehetőségei éppúgy foglalkoztatták (Symphony for Cello and Orchestra), mint a kamarahangzás, s egyaránt örömét lelte a tisztán instrumentális zenében (erre éppen a most Budapesten is felcsendülő Variációk egy Frank Bridge-témára lehet jó példa) és a vokálisban (lásd számos operáját, kantátáját, rekviemjét), de a kettő ötvözésével megvalósuló „hibrid" szerzemények világa is vonzotta (Spring Symphony). Művei pedig (melyek között egyenlő arányban akadnak megrendelésre készült és belső késztetésből született opusok), a zenének otthont adó terek és társmédiumok többségében - így a filmben, a színházban, a rádióban és a templomtérben is - otthonra találtak.

Ennek a párját ritkítóan gazdag életműnek a mozaikjait a szerző szerint két dolog kapcsolta igazán össze. Az egyik a mesterség és tehetség, szakmai tudás és ihlet, vagy ahogy ő nevezte, „a technika és mondanivaló" egységébe s egymástól való elválaszthatatlanságába vetett hit. A másik a művek születésének többségét befolyásoló „külső stimulus". Ilyen - visszatérő - ötletforrásnak tekinthető például a háború és a halál témája, amely a kitartóan pacifista Britten olyan ismert művei között teremt rokonságot, mint a Ronald Duncan színdarabjához írt This Way to the Tomb, a Sinfonia da Requiem, vagy az angol mester nemzetközi hírnevét megalapozó 1945-ös opera, a Peter Grimes.

Mark Padmore (fot: Marco Borggreve)
Mark Padmore (fot: Marco Borggreve)

Az életmű „kötőanyagai" után kutatva éppen az operák kapcsán egészíthetjük ki a Britten által megadott két szempontot egy harmadikkal. Ez pedig nem más, mint a társadalmi megbecsülésre, és ami még inkább hangsúlyozandó, a közönségére mindig figyelő zeneszerző személye, akinek fontos volt, hogy zenéje, s különösen színpadi muzsikája (monográfusát, Eric Walther White-ot idézve) „nem csupán a vájt fülűek, hanem a nagyközönség tetszését is kivívta". Nem véletlen, hogy az imént említett Peter Grimes már bemutatásakor népszerű volt, és hogy a gyakorlatilag évszázadok óta szunnyadó angol operai hagyományok milánótól New Yorkon és Berlinen át Budapestig megannyi operavárosban elevenné váltak. A következő harminc esztendőben Britten neve csaknem egybefonódott az angol nyelvű zenés színházzal, s nagyjából kétévi rendszerességgel megjelenő színpadi művei a Lucretia megyalázásától (1946-47) a Thomas Mann-novella alapján írott Halál Velencébenig (1971-73) rendre zajos sikert arattak. Tegyük hozzá: egy olyan korban, amelyben egyébként a modern opera Nyugaton és Keleten egyaránt válságos időket élt át, és számos szerző látóteréből hosszú időre kiszorulni látszott.

A második világháború utáni (zenei) újjáépülésben Britten nemcsak saját műveivel, hanem szervezőként és közreadó kutatóként is oroszlánrészt vállalt. Részt vett Henry Purcell műveinek felújításában és kiadásában, de a mai napig rangos európai komolyzenei találkozók helyszínéül szolgáló Aldeburgh Festival megszervezése (1948-tól) is az ő nevéhez fűződik. A fesztivál, amely számos saját művének bemutatójául is szolgált, és a Brittennel jó kapcsolatot ápoló Kodály Zoltán révén magyar vonatkozással is bír, az évtizedek során számos fontos és elismert művészt látott vendégül. Különös jelentőségű volt például az angol mester orosz barátainak, Msztyiszlav Rosztropovicsnak, Dmitrij Sosztakovicsnak és Szvjatoszlav Richternek a fellépése, amely a hidegháború értelmetlenségei elleni jelképes üzenetként is értelmezhető volt.

Britten is járt a Szovjetunióban, és nem is eredménytelenül: az 1963-as moszkvai Angol Zenei Fesztiválon sokan figyeltek fel munkáira. Orosz földön tett látogatását számos más egzotikus utazás keretezte: élettársával és állandó munkatársával, a tenorista Peter Pearsszel többek közt olyan távol-keleti országokba is eljutott, mint Szingapúr, Bali, Thaiföld, Makaó, Hongkong vagy Indonézia. Nem pusztán turistautak voltak ezek, hanem különleges zenei inspirációk helyszínei is. Egy amerikai kolléga, Colin McPhee hatására Britten már a harmincas évektől érdeklődött a keleti zene iránt, bizonyítja ezt a McPhee-vel közösen készített lemez is, amely Bali szigetéről származó autentikus szerzeményeket dolgoz fel. Az ötvenes évektől aztán Britten az újonnan szerzett élményeket további művekbe építette bele, így a The Prince of the Pagodas című egész estés balettbe vagy a Songs of the Chinese című dalciklusba. De nemcsak keleten járt az angol komponista nyitott füllel: mindig nyomon követte a nyugati zene legújabb kísérleteit is. Zenéje így mindig aktuális maradt, de egyetemessé attól vált, hogy a tradíciótól, az időben és térben távoli forrásoktól sem szakadt el soha.

Pekka Kuusisto
Pekka Kuusisto

Egyetlen koncert természetesen nem mutathatja be átfogóan Britten terjedelmes és ezerarcú életművét. A Müpában október 5-én felcsendülő kompozíciók viszont arra tökéletesen alkalmasak, hogy általuk bepillantást nyerhessünk az ifjú Britten zeneszerzői műhelyébe. Igazi kuriózumnak számít, de az op. 10-es Variációk egy Frank Bridge-témára című mű megértése szempontjából alighanem nélkülözhetetlen a téma forrásául szolgáló mű elhangzása. A koncert ezzel sem marad adós: a hazánkban csaknem ismeretlen Bridge Három idilljének (1906) vonószenekari átirata is műsorra kerül. A mű természetesen nemcsak alapanyagát, de hangvételét tekintve is irányadónak bizonyult a Variációk számára, amelyben Britten elsősorban arról tesz tanúbizonyságot, hogy milyen gazdagon képes kibontani egyetlen egyszerű motívumot vagy hangközlépést. A darab számos idiómát idéz meg: gyors egymásutánban hallhatunk barokk bourrée-t, bécsi keringőt, románcot és gyászindulót. Az est folyamán felcsendülő másik Britten-műben, a tenorhangra, kürtre és vonósokra írott, pasztorális hangulatú op. 31-es Szerenádban pedig a zenekar pompázik a legkülönbözőbb színekben. Az 1943-as darab a 20. század első felében divatos természetimádat kései példája.