Jusztina

Csillagos ég felettünk

2013.10.10. 07:02

Programkereső

Az egyik legnagyobb, operaszínpadoktól tartózkodó tenor, Mark Padmore dalesttel látogatott el Budapestre. Britten műveit énekelte. A koncertre azon kevesek, akik ott voltak, nemcsak miatta fognak emlékezni, hanem a koncertmester, Pekka Kuusisto és Stephen Bell kürtös miatt is. KRITIKA

Mark Padmore nem olyan felkapott énekes, mint az operaházak hírnévvel, javakkal, cikkekkel elkényeztetettebb sztárjai. Hangja és mentalitása egyaránt alkalmatlanná is tenné őt a lírai vagy spinto tenor szerepekre, orgánuma nem eléggé selymes, nincs benne elég melegség egy Verdi-szerephez. Hangterjedelme nem fenomenális, D"-től most is falzettbe váltott át (egykor haute-contre szerepeket is vállalt), ugyanakkor nem csak elénekelte, hanem előadta, megelevenítette a dalokat. Adottságaival ő maga tökéletesen tisztában van, ismeri a korlátait, elsősorban mégsem ezért, nem a hangbéli korlátok miatt választ oratóriumokat, kantátákat, dalokat, ha enged egy-egy felkérésnek, hanem azért, mert alkatához, jelleméhez, egész lényéhez ezek a művek állnak közelebb. Padmore intelligens, kifinomult, a szerepeit mélyen megélő, az oratóriumban kifejtett gondolatokat alaposan megrágó, filozofikus alkatú, a szerepeihez színész-kaméleonként alkalmazkodó nagy művész. Nem a hangzás szépsége, a hanggal elérhető hatás érdekli, hanem az, hogy szolgálja a művet, a szöveget, az alkotás lényegi tartalmát. És mindezt teszi úgy, hogy előadásain mindvégig érződik a mély koncentráció, amely minden gesztusnál hitelesebbé teszi alakításait.

Mark Padmore (fot: Marco Borggreve)
Mark Padmore (fot: Marco Borggreve)

Amikor Mark Padmore október 5-én színpadra lépett, az arcára volt írva, hogy meglepődik azon, milyen szellős a nézőtér. Nem számoltam meg, hányan ülünk ott, de szerény becslésem szerint nem voltunk kétszáznál többen. Bármily furcsa ezt kijelenteni, amint Padmore túltette magát a kis létszám okozta sokkon, a bensőséges hangulatot a koncert előnyére tudta fordítani.

Sok oka lehet annak, hogy ennyien voltunk. Az egyik kétségtelenül a program. Benjamin Britten is évfordulós, de messze nem olyan lelkesítő, tömegeket vonzó zeneszerző, mint a másik kettő: Verdi és Wagner. Holott sosem volt tolakodóan modern. Ottlik Géza szerint az olvasóval szembeni udvariasság kötelezi az írót arra, hogy ne legyen unalmas, és ezt - az alapvetően angolszász szellemet idéző gondolatot - Britten is megszívlelte: angolos, úriemberes eleganciával, bájjal, nem kevés iróniával tesz eleget az alkotóművész Ottlik megfogalmazta kötelezettségének.

A koncertet kezdő darab, a Nyári éj az estet záró ciklusnak, a Szerenádnak volt egykor része, ám személyes vallomás jellege miatt - egyértelműsítette a zeneszerző és a dalcsokrot előadó Peter Pears akkoriban még nem éppen comme il faut kapcsolatát - kikerült belőle, holott annak egyik legszebb szösszenete: elomló, sejtelmes, különösen Mark Padmore előadásában.

A gondosan felépített program következő darabja egy olyan mű volt, ami reflektorfénybe állította Britten rendkívüli tehetségét. Az olyannyira skót, hogy skót dudára, hegedűre és csellóra is triót író Judith Weir kompozíciója („Kezedbe adom egy aranyfonál végét") a Britten-Pears alapítvány kérésére íródott. Hegedűduóval kezdődik, majd a duóban felvetett dallamot fejti ki, veti bele egy fúgaszerű első tételbe, hogy ebből kiemeljen egy eléggé sematikus, alapvetően kvart-akkordokra épülő középrészt. A harmadik részben visszatérő, és egyre erősödő dallam nem okoz igazi meglepetést. A Weir-munkát követte Britten huszonnégy évesen írt sziporkája, a tanára, Frank Bridge motívumaira írt variációsorozat: talán azért is tűnt olyan fergetegesnek, mert egy középszerű mű után következett. Minden tétele egy-egy játék, játék egy zenetörténeti korszakkal, egy hangzással, egy vonósstílussal. A legpazarabb, elsősorban a rendkívül könnyedén játszó, a játékot mindvégig élvező Kuusisto miatt, a bécsi keringő-epizód lett, meg az a feledhetetlen műsorszám, amelyben gitárként pengették hegedűjüket a zenészek. A különböző projektekre alakult Britten Sinfonia lendületét a finn koncertmesternek köszönhette: Pekka Kuusisto öröme, a zenélés öröme mindenkire átragadt.

Pekka Kuusisto
Pekka Kuusisto

Ez a rész volt a nappal, a fény, a koncert itt forrósodott át a legjobban. A tanár, Frank Bridge műve volt az alkony. És a Szerenád tenor hangra, kürtre és vonósokra (op. 31) képviselte a korántsem komor, teliholdas estét. Ebben az 1942-es darabban nem kevés a baljós sejtelem, az éjjeli, kósza árny, ami mintha egy testhez sem tartozna. Van benne hideg borzongás, de benne van a csillagok alatt álló ember félelemmel vegyes rácsodálkozása is a nagyságra, a végtelen befoghatatlanságára. A Dennis Brainnek írt bevezető kürtszólamot tisztán artikulálva, a gesz-t szépen facsarva, rezegtetve adta elő Stephen Bell, ünnepélyesen megnyitva mintegy az éjszaka óráit.

A Noktürn címet viselő részben két helyen is megismétlődik a szó: dying (haldoklom). Először nagy nyomatékkal, majd egyre halkabban. Padmore jobban érzékelteti a kontrasztokat, mint Pears vagy Ian Bostridge, erőteljesebben, ugyanakkor nem is egészen énekelve, inkább szavalva mondja az első dyingot. Tennyson versében a harmadik dying már a magát a halálnak megadó, az elkerülhetetlenbe beletörődő emberé: Padmore az, akinél ebben az utolsó dyingban is van tartás, akinél ez is élesebb volt, ugyanakkor csöndes, elfogadó. Kuusisto éles, nyersen, őszintén megszólaló tremolókat vezényelt.

Az Elégia elején Bell kürtszólójakor mintha megjelentek volna az éjszaka titkos vadjai, akiket - legalábbis úgy tűnt a megnyomott magasabb hangoknál - csak érezhetünk, érzékelhetünk. Padmore ezt a Blake-verset adta elő a legköltőibben, ami jelen esetben azt jelentette: a legmerészebben, a legtöbb elfacsarodó, fogak közt szűrt hangot megengedve magának. Az ismeretlen 15. századi költő verseire írt Dirge sokszor ismétlődő sorát - Every nighte and alle - jellegzetes régies angol dikcióval adta: ezt nem született angol ilyen gyönyörűen, ilyen értően kétlem, hogy meg tudja munkálni. A szépen, de nem olyan hátborzongatóan megszólaló Himnusz és a Keats-szonett után derült ki, ami a lemezről nem igazán jött át, hogy a kürt a Szonett végére kivonul és csak a színfalak mögül halljuk.

Mark Padmore
Mark Padmore

Kétségtelen, ez a Szerenád volt az este legfontosabb része. Egy olyan világba (sötét országba) vonultunk be Padmore-ral, ahol minden lehetséges: az ész álma rémeket szült. 

Egy könnyedebb darabbal, a Les Illuminations egyik hang-költeményével ért véget Mark Padmore és a Britten Sinfonia estje. Ezt a darabot korábban Patricia Petibontól hallhattuk a Bartók-teremben. Ahogy egykor a Petibon előadta teljes Illuminations, úgy most a Szerenád vált dalciklus helyett teljes színházzá, igazából nem is zenei, hanem színházi élménnyé. De ehhez a transzformációhoz akkora énekesek kellenek, mint e két nagyság. Akik megérdemeltek volna, ha nem is értőbb, de nagyobb közönséget Budapesten.