Vilhelmina

"Öregségem utolsó halálos bűne"

2013.10.11. 12:25

Programkereső

Régebbi zenetörténetkönyvek az 1810-es és '20-as évek európai zenekultúráját többnyire egyszerűen Beethoven nevével kapcsolták össze, az utóbbi évtizedekben azonban szokássá lett ezt az időszakot mint „Beethoven és Rossini korát" emlegetni. Ez a párosítás annál is provokatívabb, mivel Rossini művészete és egész emberi habitusa mintha szánt szándékkal hányna fittyet éppen azokra a művészi és erkölcsi értékekre, amelyeket Beethoven nyomán a „komoly zenétől" és a „komoly zenészektől" többnyire ma is elvárunk. MAGAZIN

Hogy csak a legszembeötlőbb ellentétpárokat villantsuk fel: míg Beethoven érett műveiben igazi német alapossággal próbálta kifürkészni a muzsika filozófiai mélységeit, Rossini nem tagadta meg olasz származását a banalitás és a felületes népszerűség iránti vonzalmában. Ennek megfelelően Beethoven az „abszolút zene" legmagasabb fokát képviselő szimfónia műfajában vélte leginkább kifejezhetni gondolatait, Rossini viszont a voltaképpen nem is annyira a művészi, mint inkább a társasági élet színhelyéül szolgáló operaházban érezte otthon magát. A színpad hiú külsőségekkel terhes világában ráadásul megbocsáthatatlan könnyedséggel mozgott, műveit szinte csak „fél kézzel" vetve papírra - miközben Beethoven morózus sündisznó módjára zárkózott be agglegénylakásába, hogy vázlatok sorát elvetve formálja tökéletessé kompozícióit. Nem csoda, hogy a hősies küzdelemben véglegessé csiszolt partitúrát ezek után pontosan abban a formában kívánta viszonthallani, ahogy korábban elképzelte - míg Rossini természetesnek tekintette, hogy az általa az impresszáriónak leszállított operanyersanyag az éppen rendelkezésre álló előadási feltételek diktálta húzásokkal és átalakításokkal fog elhangozni.

Giocacchino Rossini
Giocacchino Rossini

Ha a fenti szembeállítások persze komikusan eltúlzottak is, kétségtelen, hogy Rossini saját tehetségével szembeni közönye párját ritkítja a zenetörténetben. Liszt úgy tartotta, „a zseni kötelez" - Rossini ezzel szemben mintha úgy érezte volna, a zseni óriási lehetőség, hogy az ember ne kötelezze magát semmire. Amikor 1824-ben Párizsba költözött, már Európa legünnepeltebb operakomponistája volt, s az öt évvel ez után bemutatott Tell Vilmos egyéni hangja azt sejttette, hogy a francia grand opéra hagyományaival való szembesülés újabb remekművek sorát inspirálja majd. A zeneszerző azonban mintha eddigre elérte volna, amit valójában akart: a számára X. Károly által megítélt évjáradékra hagyatkozva visszavonult, egyre több időt szentelt a társasági életnek és a főzésnek, az addigi sikereinek színteréül szolgáló operaszínpadhoz pedig alkotóként soha többé nem tért vissza.

Mégis, az anyagi biztonság tudatában pályája csúcsán visszavonuló, cinikus zseni portréja, amely a köztudatban Rossiniről él, torzkép. Egészében szemlélve az addigi életművet ugyanis egyértelmű, hogy a zeneszerző alkotóereje harmincesztendős kora óta folyamatosan  hanyatlott - édesanyja 1827 februárjában bekövetkezett halála pedig valósággal összeroppantotta Rossinit, aki a Tell Vilmos komponálása során már folyamatos kimerültségre panaszkodott, s ezt követően évtizedeken át súlyos betegségekkel küszködött. 1855-ben éppen a francia orvosok szakértelmében bízva költözött Itáliából ismét Párizsba, s a környezetváltozás váratlanul termékenynek bizonyult: a főváros egyik külvárosában, Passyban építtetett villájában a zeneszerző szinte új életre kelt, és több mint két évtizedes hallgatás után ismét komponálni kezdett. Az általa csak „öregkori bűnökként" emlegetett mintegy másfélszáz zongoradarab, dal és kamaramű legtöbbje felhőtlen derűt áraszt - nyomtatásban azonban legtöbbjük csaknem  egy évszázadon át hozzáférhetetlen maradt, ezzel tovább táplálva a teljes passzivitásba merült zeneszerzőről szőtt mítoszokat.

Gioacchino Rossini
Gioacchino Rossini

Fontos kivétel azonban az 1863-ban komponált Kis ünnepi mise, amelyet keletkezésének ideje ugyan kétségkívül Rossini „öregkori bűnei" közé sorol, de a címben foglalt petite jelző dacára sokkalta nagyobb ambícióról tanúskodik, mint a környező kompozíciók, és 1869-ben (tehát a Rossini halálát követő évben) már nyomtatásban is megjelent. Megírására Louise Pillet-Will grófné kérte fel a zeneszerzőt, hogy méltó zenekísérettel szentelhesse fel a házukban berendezett új magánkápolnát. Bizonyára az 1864. március 14-én lezajlott bemutató helyszínével magyarázható, hogy a komponista gazdag hangzású, de nem túlságosan sok helyet igénylő együttes használata mellett döntött: a partitúra eredeti előírása szerint mindössze 12 énekest két zongora és egy harmónium kíséri. „Isten bocsássa meg következő hasonlatomat" - írta ennek apropóján a zeneszerző a partitúrához csatolt jegyzetében. „Tizenketten voltak az apostolok is az Utolsó Vacsorán, úgy, ahogy Leonardo freskója ábrázolja. És - ki hinné! - tanítványaid között is voltak, akik hamis hangot énekeltek. Uram, bízzál bennem, az én vacsorámon nem lesz Júdás, és az enyéim tisztán és szeretettel zengik majd magasztalásodat és e szerény kompozíciót, amely öregségem utolsó halálos bűne."

A művet Rossini hamarosan zenekarra is áthangszerelte, de ő maga egyértelműen az eredeti formát tekintette sikerültebbnek. A mai hallgató pedig annál is inkább egyetérthet ezzel az ítélettel, mivel a mise megkapóan egyéni stílusát hatásosan húzza alá az éppennyire egyéni hangzású kíséret: a harmónium az egyházi stílusból kölcsönzött elemeket emeli ki, míg a zongorahang a számos ponton felbukkanó dalszerű momentumokra hívja fel a figyelmet. A legnagyobb súllyal azonban természetesen az olasz opera hangja jelenik meg, s ennek köszönhető, hogy a mise legmeggyőzőbb előadásai olasz együttesek felvételein férhetők hozzá. A mű közelgő budapesti megszólalása tehát, amikor a kompozíció eredeti, billentyűs kíséretes formáját hallhatjuk az 1813 óta a milánói Scala mellett működő Accademia Teatro alla Scala tagjainak előadásában, különlegesen kedvező alkalomnak ígérkezik, hogy megismerkedjünk a Kis ünnepi misével, amelyet Rossini a partitúra végén a következő szerény szavakkal ajánlott egyenesen az Úr figyelmébe: „Az opera buffára születtem, jól tudod! Egy kevés tudás, egy kevés szív, ez minden. Légy hát áldott, és fogadj be engem a Paradicsomba."