Jolán

Rossini bűne?

2013.10.19. 07:55

Programkereső

Ritkán fordul velem elő ilyesmi, különösen koncerten, de október 13-án este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben úgy álltam fel Rossini Petite messe solennelle-je után, hogy nem értettem, mit kerestem ott az előző mintegy másfél órában. Úgy tűnt, ezzel nem voltam egyedül. KRITIKA

Az összes ismertető azt a pár - lassan közhelynek tetsző - mondatot idézi Rossini Kis ünnepi miséjéről, melyet a szerző, illetve később III. Napóleon mondott. Ezek nagyon szellemesek, de nem visznek közelebb a zenéhez. És Rossini egyéb művei sem. Kicsit olyan a Kis ünnepi mise, mintha maga Rossini is arra törekedett volna, hogy műve semmire se emlékeztessen, amit korábban leírt (beleértve a sokszor nagyon is operai Stabat Matert is). És ha a a Sanctust megelőző Preludio religiosóra gondolunk, elmondhatjuk: ez sikerült is. Ha tippelni kellene, ki írta, Rossini aligha jutna bárkinek eszébe. Ha a mű egészéhez párhuzamot vagy előzményt keresünk, asszociálhatunk Pergolesi Stabat Materére (pl. a Kyrie lüktetéséről), vagy eszünkbe juthat akár Palestrina is a polifonikusabb részeknél, és a mű egyes részei mintha Schubertet, a schuberti intim befelé fordulást idéznék meg. Az említett előjáték pedig egyenest Beethovent, de igazán ettől se lettünk okosabbak. A Domine Deus vagy a Quoniam szerzője nyilvánvalóan jártas az operában, azon belül is a bel cantóban - de Rossini itt is kínosan ügyel, hogy ne idézze magát.

Gioacchino Rossini
Gioacchino Rossini

Felmerül a kérdés, hogy ha a művet nem Rossini írta volna, vagy ha a misét író Rossini három-négy évtizeddel korábban nem lesz híres operaszerző, akkor mennyire értékelné az utókor a Kis ünnepi misét. Ugyanakkor ha arra gondolunk, hogy más szerzők (Liszt, Gounod) egyházzenei művei mennyire népszerűek (és mennyire problematikusak), akkor talán nem is illenék ennyit méricskélni Rossini ez irányú megnyilvánulását. Csakhogy mindezek ellenére azért mégis hagy bennünk kérdőjeleket a mű. Egy újabb közhely, hogy a két zongorára (+ harmóniumra), négy énekes szólistára és kórusra írott misét Rossini utóbb csak azért hangszerelte meg, mert attól félt, hogy az utókor úgyis megteszi, rosszul. A meghangszerelt mise azonban tökéletesen másik művet jelent - gondoljunk akár a Preludio religioso fúvósfanfáraira vagy az Agnus Dei nagyon is operai, síró oboáira - nem lehet összemérni az eredetivel. Hogy Rossininak eleve ez lett volna a fülében, és csak lustaságból vagy időhiányból kifolyólag tette volna le az első verziót: ez ma már aligha kideríthető. Annyi biztos, hogy a hangszereletlen verzió eleve sokkal nehezebben adja meg magát, a hangszerelt meg sokkal operaibb, minden igyekezet ellenére.

A kamaraverzióhoz viszont egészen biztosan kiváló előadásra van szükség. Jó előadók az Accademia Teatro alla Scala vendégjátékában is voltak. Meglepő módon mindenekelőtt a kórus. Azért meglepő módon, mert valódi énekkar helyett reménybeli szólisták csoportjának benyomását keltette az együttes, olyanokét, akik - legalábbis ezen a hangversenyen - nem érdemelték ki, hogy önállóan lépjenek színpadra. Ez mégsem hatott zavaróan vasárnap este - a kórus kiválóan alkalmazkodott a zenéhez, a karnagyhoz, a szólistákhoz. Utóbbiakkal már voltak problémák, és valahogy az az ember érzése, minél jobban megtanulnak majd énekelni, annál inkább lesznek is. A legjobb talán a basszus, Simon Lim volt, akinek szép hangja csak a szólókban vált kissé harsánnyá, cserébe szépen kamarázott szólistatársaival, még háttérbe is hajlandó volt húzódni. Nem így a tenor (Carlos Cardoso), akinek „közlésvágya" taktusokkal belépései előtt láthatóvá vált, ráadásul kapkodta a levegőt, hogy aztán csúnyán préselt hangon (istenbizony nem ezt nevezik bel cantónak!) erőlködjön. Tudom, hogy ez a Scala akadémiája, meg olvasom, ki mindenki tanít ott - de a tanítványoknak tehetséget osztani a legjobb tanár sem képes. Az alt, Shin Je Bang klasszikokkal jobb lett volna Cardosónál, ha szöveg kiejtésében nem mutatkozott volna néhány meglepő furcsaság. A leginkább irigylésre méltó önbizalommal egyértelműen a szoprán rendelkezett: a tapsrendben még akkor is saját produkciójának állította be az előadást, amikor a ráadásként újra elhangzó Cum Sancto Spiritu után bejött meghajolni - holott ebben a tételben nincs is szóló. Nem rossz énekes egyébként, de nem kiugróan jó, mégis azt kell gondolnunk, ilyen vitalitással szép karrier előtt áll, hát jegyezzük ide a nevét, Ludmilla Bauerfeldtnek hívják.

Ludmilla Bauerfeldt
Ludmilla Bauerfeldt

A két zongorista derekasan kísért (nyilván a harmóniumjátékos is, csak őt nem lehetett hallani), bár azért amennyi zongoraszóló ebben a verzióban van, az alapján egyszer érdemes lenne kipróbálni, hogy koncertzongoristák mit hoznak ki a szólamból. Teljesítményük ellen azonban komoly kifogást nem lehetett volna felhozni, ellentétben a karmesterrel, Bruno Casonival, aki rögtön a második kórusbelépést egy ütemmel előbb intette be (szerencsére a kórus résen volt), és akinek hallhatóan nem sok elképzelése volt a műről. Általában kizárólag a témafejeket hangsúlyozta, ami egy polifóniával sűrűn játszadozó műnél, pl. a számos fúgánál eléggé bizarr. A tempók vontatottak voltak, a lassú tempót viszont a dirigens nem eléggé töltötte meg részletekkel. Azt hiszem, unta az egészet ő is - így hát a közönség helyette aludt el. Aminek az lett az eredménye, hogy akik nem ismerték Rossini művét, azok nyugodt lélekkel találhatták melléfogásnak a kompozíciót. Nekik egy lemezfelvételt ajánlanék, igaz, a meghangszerelt változatból: ezen Antonio Pappano vezényli a Santa Cecilia Akadémia ének- és zenekarát. Ezen senki se fog elaludni.