Orsolya

Királynő a szivárvány alatt

2013.11.06. 14:18

Programkereső

A 21. század első évtizedére a legmagasabb csúcsokat meghódító Joyce DiDonatóról az összes elragadtatást kifejező jelzőt és szóvirágot leírták már a hódolat megvallásától egyébként igencsak tartózkodó kritikusok. A „tökéletes 21. századi díva", akivel isteni kegyelem „egy korban élni", „hangja arany", melyben egyesül „a báj, a kecsesség, az intelligencia és a karizmatikus kisugárzás."

A közelmúltbéli díjak is világosan jelzik, hogy DiDonato valóban pályája zenitjére érkezett. Diva, Divo című lemeze 2012-ben olyan Grammy-díj-nomináltakat utasított maga mögé, mint Natalie Dessay Händel-felvétele, Andreas Scholl Purcell-albuma vagy a nemrégiben a művészetek Palotájában koncertező Ian Bostridge Három barokk tenor című tematikus CD-je.

Joyce DiDonato
Joyce DiDonato

Ki hinné, hogy a kansasi kis Joyce egykor nem ilyen sikerről álmodozott. Leginkább popénekes és musicalszínész szeretett volna lenni. De szemben egy másik kansasi kislánnyal - Dorothyval az Óz meséből - őt nem ragadta magával egy forgószél. Csendben teltek az évek, majd 1988-ban beiratkozott egy átlagos amerikai egyetemre, hogy énektanári diplomát szerezzen, s leginkább arra gondolt, hogy középiskolában fog zenét tanítani. Ekkoriban még mindig  inkább  vonzódott a könnyebb műfajok, mint az opera felé. Az egyetem után azonban nem ment vissza szülővárosába: a keleti partra utazott, hogy továbbtanuljon, majd újabb költözködés következett, mert felvételt nyert a Santa Fe Opera tehetséggondozó programjába. Itt kisebb szerepekben próbálhatta ki magát, valamint fölkészült néhány beugrásra: a Figaro házasságára, Richard Strauss Saloméjára és Kálmán Imre Marica grófnőjére. Három, egymástól távoli világ...

Santa Féből a Houstoni Operába, majd San Franciscóba vezetett útja. Az időszakot még mindig a tanulás, a lépésről lépésre való építkezés jellemezte, illetve néhány figyelemreméltó, első vagy második díjat hozó versenyszereplés. Amikor 1998-at írunk, karrierjének alakulásában tulajdonképpen még mindig nincs semmi rendkívüli. Hangja kezd megállapodni, beérni. Kínálkozik az összevetés a hasonló korú és hasonló szerepekre (barokk, Mozart- és bel canto operák) specializálódott Cecilia Bartolival, aki egy évtizeddel fiatalabban kezdte meg tündöklését. De nem árt tudnunk: az éneklés világában az ő példája a ritka kivétel.

Az 1998/99-es színházi évadban egy főszerepre DiDonato visszatért a Houstoni Operába. Tod Machover Feltámadás című, Tolsztoj-regényen alapuló darabjában Maszlova szerepét énekelte. Európából nézve mindez - annak ellenére, hogy a művet azóta több színház is műsorra tűzte - amolyan amerikai belügynek tűnik, az öreg kontinensen ritkán avatunk sztárokat egy kortárs operában. Persze a tengerentúlon a „kortárs opera" fogalma is teljesen más. Egy kis rosszmájúságot azért megengedhetünk magunknak: manapság Machover munkáját leggyakrabban úgy emlegetik, hogy „a dalmű, melyben DiDonato alakította a főszerepet". Mindez már az áttörés biztos jele.

A következő év még mindig az új amerikai opera jegyében telt. Egy később komoly szériát futó darab (Mark Adamo: Kisasszonyok) premierjén DiDonato alakította az egyik főszerepet. Ugyanekkor viszont „már" Cherubinóként és Isabellaként (Rossini: Olasz nő Algírban) is megcsillogtathatja énekesi és színészi kvalitásait. Nem is akárhogyan, a milánói Scalába Angelina (Rossini: Hamupipőke), Houstonba Dorabella (Mozart: Così fan tutte) szerepére hívják. Kilép az ígéretes tehetségek köréből, immár az élvonal szűk elitjéhez tartozik, 2000-ben neki ítélik a beszédes elnevezésű ARIA-díjat (Awards Recognizing Individual Artistry - Az egyéni művészeti teljesítmény kitüntetésére szolgáló díj), melyet kiteljesedett művészek számára alapítottak.

A díjnak megfelelően sorra hódítja meg a világ legkülönbözőbb színpadait: Washington, Amszterdam, Párizs, München. Leginkább nadrágszerepek (Cherubino vagy Händel Julius Caesarjából Sesto) és bel canto feladatok (például Rosina a Sevillai borbélyból) találják meg; az egy évtized múlva Grammyvel elismert Diva, Divo CD éppen ezt, a mezzoszopránokra oly jellemző kettős színpadi létezést tematizálja majd. A világméretű operai körforgásban munkakapcsolatba kerül szakmája legjelesebb karmestereivel, például Zubin Mehtával, Riccardo Mutival, Sir John Eliot Gardinerrel, William Christie-vel vagy Marc Minkowskival. Nadrágszerepeinek számát az elmúlt évtizedben olyan sajátos „határesetekkel" gyarapítja, mint Rómeó (Bellini: I Capuletti e i Montecchi), a zeneszerző (Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén), Octavian (R. Strauss: A rózsalovag) vagy Stephano (Gounod: Rómeó és Júlia).

Színpadi teljesítménye egy alkalommal az újságok és a televíziók baleseti krónikájában is vezető hír volt. A londoni Covent Gardenben Donna Elvira (Don Giovanni) és Rosina (A sevillai borbély) szerepére szerződött, a Rossini-darab egyik előadásán megcsúszott és komoly lábsérülést (szárkapocscsont-törést) szenvedett. Az első felvonást még bicegve végigénekelte, a folytatást mankóval; öt előadást pedig kerekes székben ülve. Ezeket az estéket természetesen őrjöngő siker övezte, a produkcióról készült fotók pedig elárasztották a világhálót.

Eddigi pályáján harmincnál több operaszerepet énekelt. Mozarttól és Rossinitől hatot-hatot, Händeltől ötöt, Bellinitől, Donizettitől, Richard Strausstól és Berlioztól kettőt-kettőt. Négy új amerikai operában lépett fel, Michael Daugherty Jackie O című darabjában például ő alakította Grace Kellyt. Az 1997-ben bemutatott opera valóságos „celeb-party", a címszerepelő (Jacqueline Kennedy Onassis) és Grace Kelly mellett olyan figurák tűnnek fel benne, mint Maria Callas, Andy Warhol, John F. Kennedy vagy Liz Taylor.

Idén, 2013-ban új rendezésben került a Covent Garden színpadára Rossinitől A tó asszonya. A produkció a Santa Fe Opera nyári fesztiválján is szerepelt. A nagy érdeklődés miatt - a kétezer ülőhelyes ház fél évszázados történetében először - egy ráadás előadást kellett beiktatni. Szeptemberben, a BBC Proms ünnepi záró koncertjének ékköve DiDonato volt. A ráadásszámok „sávjában" ma már klasszikusnak számító musicalslágereket is énekelt, például a Szivárványdalt az Óz, a csodák csodája musicalből. Kerek, amerikai történet, valóra vált a kansasi kislány álma.

Mint a legtöbb mai énekes sztár, Joyce DiDonato is évről évre kirukkol egy-egy izgalmas portrélemezzel vagy teljes operafelvétellel. Nemrégiben rögzítette például Händel Alcináját. A címszerep a szerző egyik legkomplexebb női karaktere, a tekintélyes brit szaklap, a Gramophone kritikusa szerint DiDonato a szerelmében sértett varázslónő elesettségét és hiúságát, bosszúálló szenvedélyét és megtörtségét ezer színnel festette meg. Hasonlóan lelkes fogadtatásban részesült a Floridante, melyben Elmirát személyesítette meg. The Deepest Desire című CD-jére Leonard Bernstein, Aaron Copland és a legújabb időkben komoly operasikereket arató Jake Heggie dalaiból válogatott. Önálló CD-t szentelt Rossini múzsájának, Isabella Colbrannak, Furore címmel pedig Händel legszenvedélyesebb áriából, őrülési jeleneteiből készített válogatáslemezt. Ebben a sorba illeszkedik legújabb, világszerte nagy sikert arató felvétele, a Drama Queens, melynek anyagából lemezbemutató koncerten hallhat részleteket a Müpa közönsége.


„Nekünk, énekeseknek - vallja Joyce DiDonato - megadatott, hogy belső démonainkkal szerepeinken keresztül küzdjünk meg", és a barokk korszak operáiban bőséggel találkozhatunk ártó szellemekkel viaskodó, fenséges és esendő asszonyokkal, tragikus sorsokkal, szélsőséges örömökkel és bánatokkal; rajongva, kislányosan szerető vagy megalázott feleségként megtört, hatalmukat féltő vagy hatalmukban megroppanó királynőkkel. „A mi királynőink - mondja a zenetudós-karmester Alan Curtis, az Il Complesso Barocco vezetője - igencsak tarka társaságot alkotnak, de ez is volt a célunk. Az extrém színpadi helyzetek lehetőséget adtak arra, hogy a lehető legváltozatosabb stílusú zenéket kombináljuk egymással. Ez a válogatás olyan érzelmi állapotokat mutat meg, melyekkel a hétköznapokban soha nem találkozhatunk". DiDonato szerint e fenséges asszonyoknak nincs semmi takargatnivalójuk, és soha nem kérnek senkitől elnézést. Nincs is szükségük terapeutára. Aki pedig DiDonatót hallgatja, biztosan megspórol magának egy terápiát. A közel egy évszázadot átfogó program az operatörténet legizgalmasabb és legváltozatosabb korszakát reprezentálja, Monteverditől Hasséig, Cestitől Händelig és Portáig. Sok felfedeznivaló kincset rejt e korszak, a nagy mesterektől éppúgy, mint a kisebbektől, például Giacomellitől vagy Orlandinitől. Előbbit fenséges monumentalitású, márványszerű, utóbbit pompás, játékosan virtuóz áriára inspirálta Irene hercegnő, illetve Berenice királynő alakja. DiDonato pedig képes arra, hogy egy-egy áriában valóban egy teljes sorsot, egy teljes operát varázsoljon a nézők elé. „Nincs szüksége sem díszletre, sem jelmezre" olvashatjuk egy lelkes kritikában. „Joyce DiDonato évek óta a koloratúr mezzoszopránok királynője, s most a legjobb formájában hallhatjuk".