Orsolya

Britten-kampány katarzissal

2013.11.28. 12:04

Programkereső

A 200 éve született Verdi és Wagner mellett egész évben szinte észre se vettük, hogy a 20. század legnagyobb angol zeneszerzője, Benjamin Britten száz évvel később jött világra, ami szintén kerek évforduló. KRITIKA

Szerencsére a születésnaphoz (november 22.) közeledve, szinte kampányszerűen, több magyar együttes és zenei intézmény is kivette részét az ünneplésből, így az elmúlt néhány hónapban magyar hangversenypódiumokon elhangzottak Britten-dalok, a gyerekműsorokon az évfordulón kívül isgyakran előkerülő A Young Person's Guide to the Orchestra, azaz Változatok és fúga egy Purcell-témára, nemrég pedig Mark Padmore is itt járt a Britten Sinfoniával, és a komponista több művét is előadták. A születésnap előestéjén a Magyarországon utoljára 1992-ben műsorra tűzött egyik opus magnum, a Háborús requiem hangzott el a Művészetek Palotájában. Az előadás-technikailag és zeneileg is igen bonyolult kompozíciót a Nemzeti Filharmonikusok, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) és az ifj. Sapszon Ferenc vezette Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara adta elő Szabóki Tünde (szoprán), Timothy Bentch (tenor) és Stephen Loges (bariton) szólójával. A hangversenyen a magyar közönség számára sem ismeretlen angol karmester, Howard Williams vezényelt, aki tizenegy évig volt a Pécsi Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője és vezető dirigense, és aki a legutóbbi, huszonegy évvel ezelőtti itthoni előadást is vezényelte.

Coventry katedrálisa
Coventry katedrálisa

Hamar megbizonyosodhattunk arról - és ezt aláhúzta a színvonalas interpretáció -, hogy egy kiváló zeneszerző nagy és megrendítő művével van dolgunk. Britten zenéje nem avantgárd, a Háborús requeimből bizonyos értelemben hiányoznak a zsigerileg is érzékelhető csúcspontok, kulminációk. Hangulatában gyakran nyomasztó, de sohasem unalmas, hiszen drámaisága folyamatosan érezhető, és megköveteli a figyelmet, sőt katarzis-közeli élményt okoz.  

Az 1962-ben bemutatott oratorikus mű a latin gyászmise-szövegeken kívül az első világháborúban fiatalon elhunyt angol költő, Wilfred Owen verseire íródott. Ez a kettősség a mű apparátusában is elkülönül, mert egy kisebb kamaraegyüttes szólal meg, amikor a tenor és/vagy bariton szólista Owen verseinek részleteit énekli, a szoprán szólista, az énekkar és a zenekar (tutti) pedig a latin requiem-szövegnél hallható. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ez látványban is megmutatkozott, hiszen míg Timothy Bentch és Stephen Loges a karmesteri pulpitus mellett foglaltak helyet, addig Szabóki Tünde az orgonakarzat szélén, a kórus mellett állt, vagyis jóval messzebb, mint a másik két szólista, de hangja még így is átütő erővel szólt. Szabóki mondhatni a tőle megszokott módon természetesen, érzékenyen formálta szólóit, mindenféle megjátszott pátosztól mentesen, így neki köszönhettük az est legszebb perceit.

Az Owen-verseket tolmácsoló szólisták, Bentch és Loges kiválóan megbirkóztak Britten nehéz passzusaival, bár főképp az előbbinél éreztem azt, hogy karaktere inkább lírai, semmint drámai, és gyakran mindkét művészből hiányzott az az elementáris erő, amit a mű megkövetelt volna. A tenor szólistánál az Agnus Dei tételben lehetett leginkább érezni a drámai karaktert, de még itt is hiányzott némi fény a hangjából. Formálás tekintetében szép, kifejező szakaszokat lehetett hallani, de például az Offertorium duettjének átszellemült előadása nem sikerült kellően megrázóra.  

A darabot eredetileg két karmesterrel mutatták be annak idején: Britten vezényelte a kamaraegyüttest, Meredith Davies pedig a nagyzenekart. Most mindkettőt Howard Williams dirigálta, magabiztosan, precízen jelezve a műről alkotott elképzeléseit. A karnagyi feladatok ennek ellenére más módon ugyan, de megoszlottak, mivel az orgonakarzaton, ahol a gyermekkórus foglalt helyet, ifj. Sapszon Ferenc is dirigált saját énekkarának, ezzel elősegítve az együttmuzsikálás zökkenőmentességét. A Nemzeti Filharmonikusok pontos játékából kiemelhetjük a vonósok telt pianóit, pasztellszíneit kiváltképp a Requiem aeternam tételben, valamint azt a feszes ritmikát, aminek részben a drámai feszültség is köszönhető volt. Ezt a ritmikusságot, amely a kifejezést erősítette, a kórus előadásában is megfigyelhettük, leginkább az említett nyitótételben, valamint a Dies irae-ben, de hihetetlen erők törtek elő az Offertorium Quam olim Abrahae kezdetű szakaszában is.

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.
Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán - Bartók Maraton - 2013. február 3.

A közel másfél órás mű utolsó akkordja után szinte megfagyott a levegő. Hosszú másodpercekig nem törte meg taps a csendet. Teljesebb lett volna az élmény, ha ez így is marad. A következő előadásra remélhetőleg nem kell újabb huszonegy évet várnunk.