Emma

Megelégszünk a középszerrel

2014.01.01. 07:37

Programkereső

A híres anekdota szerint Platz, a lipcsei tanácsos Bachra utalt szavaival, miután nem kaphatták meg a legjobbakat, azaz Telemannt, illetve Christoph Graupnert a Tamás-templom kántori posztjára. KRITIKA

Persze a Simon Standage vezette Collgium Musicum 90 és a Vashegyi György irányította Purcell Kórus karácsonyi hangversenyén december 20-án szerencsére semmiképpen sem ezt a hierarchiát, de még csak a fordítottját sem szerették volna mélyíteni, inkább arra törekedtek, hogy a két mester közötti hasonlóságokat - és nyilván különbözőségeket is - megmutassák, amit találó műsorválasztásuk is igazolt. A hangverseny első felében Standage együttese egy Telemann-, majd egy Bach-szvitet, a másodikban pedig a Purcell Kórussal kiegészülve, Vashegyi György vezényletével egy-egy oratorikus kompozíciót tűzött műsorára a két zeneszerzőtől.

Simon Standage
Simon Standage

A legelső auditív élményem Simon Standage-dzsel Vivaldi Négy évszakának felvétele volt a Trevor Pinnock vezette English Concert közreműködésével. Azonnal megfogott extravagáns, életteli játéka. Bevallom, szívesen őriztem volna ezt az emléket magamban, mivel - bár Standage ezúttal nem játszott szólót - leginkább az élet hiányzott az egész interpretációból. Pedig lehetett volna mit kezdeni a művekkel. A hangversenyt kezdő kompozíció, Telemann Ouverture, jointes d'une Suite tragi-comique-jának (TWV 55:D22) mindjárt az első tétele, a francia nyitány (Ouverture) is erősebb dinamikai kontrasztokat és pontosabb ritmust igényelt volna, a köszvényes beteg jajgatásait ábrázoló hangsúlyok a Loure-tételben pedig inkább szájbarágósnak és szögletesnek hatottak. Az ezt követő postakürtös gyógymódnál (Menuet en Rondeau) sem éreztem, hogy haladna előre a zene, a hipochondriát idéző, egy Gigue-gel szeszélyes és kiváltképp humoros módon kevert Sarabande-ból is többet ki lehetett volna hozni. Az újabb gyógymódként szolgáló ötödik tétel, a „heroikus szenvedés" feliratú Marche-ból, azaz indulóból inkább a szókapcsolat második része öltött testet, a Petit-Maître, avagy a piperkőc gyógyulását szolgáló Petit-maison (bordély vagy bolondok háza?) sem igazán engedett a Furies - fúriák - alcímből sejthető élénk, virtuóz finálé csábításának. Az ezt követő Bach-mű, a C-dúr zenekari szvit (BWV 1066) - amely Telemann alkotásához hasonlóan francia nyitánnyal indít - vérmérsékletében már időnként beállt némi változás, de a pontatlanságok - különösen a szemlátomást blattoló oboista gikszerei - miatt ez az interpretáció sem maradt emlékezetes, sőt, a közel háromnegyed órás első félidő legalább kétszer annyinak tűnt.

A szünet után a Purcell Kórussal kiegészülve Telemann Deus, judicium tuum című művének magyarországi bemutatóját hallhattuk, amely kompozíció a 71., illetve 72. zsoltár szövegén alapszik, és a francia gran motet hagyományokat követi, hiszen szerzője Párizsban komponálta, ahol a Concert Spirituel mutatta be többször is, nagy sikerrel. Mindezek ellenére nem láttam értelmét, hogy most miért kellett nem igazán érthető francia kiejtéssel előadni a latin szövegű kompozíciót. Egy kicsit a hermeneutika szemszögéből megközelítve a kérdést, ha már nem templomban és nem is Franciaországban hangzott el a mű, ráadásul nem is francia előadókkal - meg különben is -, akkor mi szükség is volt erre? Autentikus(abb) lett tőle az előadás? A darab mindenesetre remekmű, ismét francia nyitánnyal az elején, amelyet szinte fülbemászó áriák, és burjánzó kórusok követtek. Bach Magnificatját pedig azt hiszem, nem kell bemutatni.

Vashegyi György
Vashegyi György

Mindkét mű esetében a kórus színgazdagsága és lelkes, de pontos éneklése vitte előre az előadást, leginkább őket illeti a dicséret, a legtöbb muzikalitást náluk lehetett tapasztalni, valamint a szintén kórusból előlépő szólistáknál. Stefanik Márta és Pintér Ágnes szopránjának hajlékonysága, Bárány Péter fényes kontratenorja, Szigetvári Dávid szenvedélyes, franciásan modoros tenorja és Blazsó Domonkos igényesen megformált basszusa szép pillanatokat hozott, illetve hozott volna, ha a hangzás arányainak érdekében a zenekar visszább vett volna a dinamikából. A zenészekre ugyan kevesebb figyelem irányult az énekesek miatt, viszont a Collegium Musicum 90 teljesítményét semmiképpen sem éreztem jobbnak, mint az első félidőben. Vashegyi György lendületes, de sokszor szögletes vezénylő mozdulatai ellenére mindkét műben akadtak inerpretációs bizonytalanságok. Időnként a kevesebb talán több lett volna. De lehet, hogy vérszegényebb is. Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy Telemannt is, Bachot is nehéz igazán jól játszani.