Jenő

Újévi erények

2014.01.04. 07:07

Programkereső

Haydn-oratóriummal kezdeni az évet: kell-e ennél jobb? Fischer Ádám alapötlete ugyan módosult (A teremtés helyett tavaly óta Az évszakok hangzik el az év első napján), s ma már nem is ő a Müpa újévi koncertjeinek karmestere, de René Jacobs is tud Haydnról és a zenéről annyit, hogy az ilyenkor kissé talán bágyadt hallgatóság biztosra mehessen.

Igaz, a közreműködőkben szinte az utolsó pillanatban változás történt: az előre beharangozott bécsi Gustav Mahler Chor helyett a Purcell Kórus lépett fel az Orfeo Zenekar mellett. A változást a Müpa igyekezett nem túl nagy dobra verni, a helyszínen programképernyőkön, a koncertterembe lépéskor pedig 5-ös betűmérettel írt cetliken tudatták a visszavonhatatlant. Nem hivatalosan sikerült megtudnom, hogy az együttes is két nappal a fellépés előtt tudta meg, hogy be kell ugrania. De beugrottak, s nem is akárhogy.

Van, akik fanyalognak, hogy nem A teremtés nyitja az évet. S látszólag valóban nemesebb dolog a vizek és a földek szétválasztásáról dalolni, mint a brekegő békákról, s a Milton ihlette Linley talán izgalmasabb és veretesebb szöveg, mint James Thomson - noha mindkettőt Gottfried van Swieten tette át németre és oratóriumra (Haydn nem kevés fanyalgása mellett). Ez azonban csak a látszat - Az évszakoknak (bemutató: 1801) éppoly íve van, mint testvérdarabjának (1798), s a mű messze nem csak a szántás-vetésről vagy a vadászatról szól. Ha A teremtés a „Te Deum", akkor Az évszakok a „Pater Noster", a mindennapi kenyerünk, de még inkább a legyen meg a te akaratod.

René Jacobs
René Jacobs

Ezt az emelkedettséget hiányoltam a Jacobs vezényelte előadás elején. Minden gyors volt, úgy tűnt, a három - egyenként kiváló - énekes nem illik össze, az egész valahogy varázstalannak hatott. Aztán „a tavasz végén" (az „O wie lieblich ist der Anblick", de még inkább az „Ewiger, mächtiger, gütiger Gott" tételtől) történt valami - megjött a varázs, egymásra talált karmester, szólista és együttes. Hanna szerepében Sophie Karthäuser - aki „tavasszal" mesterkéltnek tűnt - „nyáron" meggyőzött, „télen" pedig a lábunkról is levett. Konstantin Wolff, aki kezdetben hangilag erőtlennek tetszett, zeneileg és színészileg is egyre erőteljesebben hozta a fiatalokat elnéző mosollyal szemlélő, az Örök Tavasz felé kacsingató Simont. Egyedül Brickner Szabolcs Lukács-alakítása volt mindvégig egyenletesen és következetesen magas színvonalú, erős és a szerephez illően fiatal hangja végig az életigenlő természetességgel szólt (s nem is nagyon kímélte, a végére egyszer meg is csuklott).

Nehéz megmondani, mi történt: a hangzás kezdetektől arányosnak tűnt - ez persze nem a karajani szimfonikus hangzás (ami a maga módján szintén arányos), de dőreség is azt várni egy régizenei előadástól -, noha Jacobs lemezfelvételén hallhatóan nagyobb és (főleg a rézfúvók részéről) erősebb a hangtömeg. Akik jók voltak az elején (pl. Gyöngyösi Levente a fortepianónál, a fagott vagy a fuvola), azok szépen játszottak végig, szemben pl. az oboával és a kürtökkel, akik mindvégig némiképp túl „natúr" módon fogták fel szerepüket. De kit zavartak a gikszerek pl. a vadászatban, amikor a közönség pulzusa is megemelkedett szegény szarvas sorsán izgulva, és kit zavart az oboa nem szép hangja, ha olyan érzékenyen kamarázik, mint Hanna téli fonódalában. Ezek azonban csak részletek, s egy előadás elsősorban nem ettől lesz jó vagy nem jó. Mert nem volt ez a produkció hibátlan: a gyors tempók gyakran hajszoltnak tűntek, a ritmusok (emiatt) nem mindig voltak tűpontosak, és most sorolhatnánk a részleteket. Jacobs (akinek kezére énekelni nem csekélység) felfogása - noha nagyon sok apró részletet gyönyörűen megoldott, illetve megoldatott zenészeivel - azonban érzésem szerint sokkal inkább a műegészre koncentrál: az ő olvasatában Az évszakok nagyon is transzcendens zene, amely mindvégig a létezés végső kérdéseiről szól, melynek a fiatalság öröme épp oly szerves része, mint az idős kor depressziója. Az ő előadásában a csendek szólnak a legnagyobbat, s ebből a Nyár és a Tél (mint az életnek két olyan szakasza, amely az idős Haydn számára is problematikus) bőven kínál, és az Őszben sem a legismertebb jelenetek (vadászat, szüret) tetszettek legjobban, sokkal inkább az intimebb részek (az évszak első harmadában); noha az említett víg részek is remekül sikeredtek.

Ami elsősorban az együtteseknek köszönhető. Tudjuk, hogy Vashegyi György rendszeresen adja elő a két Haydn-oratóriumot, egy-egy ilyen művet mégsem lehet repertoárdarabként „elintézni". Szinte hihetetlen tehát, hogy a Purcell Kórus két nap alatt, szinte próba nélkül nemcsak beállt, hanem a legbriliánsabb szinten hozta a nehéz, nyelvtörő német szöveget, a számos fúgát, a zsánerek megfelelő hangulatát vagy épp a záró kettős kórust. Vashegyi György egyébként maga is beállt a basszusba, s ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez a negyven ember az utolsó pillanatban alighanem kénytelen volt lemondani a szilveszteri bulikról is, akkor talán megértjük, mit jelent az, hogy lelkesedés vagy áldozathozatal. „Nur Tugend bleibt", énekli Simon, vagyis „csak az Erény maradt meg".

Akárki akármit mond, ezzel a művel és egy ilyen előadással érdemes belépni, ha - egyelőre? - nem is Isten dicsőséges birodalmába, de legalább az új esztendőbe. Boldog új évet!