Kelemen, Klementina

Kulcsok a zenéhez

2014.01.23. 22:17

Programkereső

Amikor Jevgenyij Koroljov bő egy évvel ezelőtt a Müpában eljátszotta a Goldberg-variációkat, akkor a felejthetetlen élménnyel szolgáló hangversenyről írva megkockáztattam: Koroljov művészete az evidencia és a véglegesség erejével ható, elementáris erejű és „mindentudó” művészet. A Keller András vezényelte Concerto Budapesttel adott januári koncertje (a három elhangzás közül az utolsón, a 19-én estin voltam jelen) jó alkalommal szolgált arra, hogy egy egészen más kontextusban nyújtott teljesítményét szembesítsem korábbi benyomásaimmal.

A koncert programjában két Beethoven-kompozíció fogta közre az egymástól a szünettel elválasztott, súlyponti helyzetű két zongoraversenyt. Az időrendet megtörve, először ez utóbbiakról szeretnék beszámolni. Koroljov az első félidőben Mozart c-moll koncertjét, a másodikban pedig Bach d-moll (csembaló-)versenyművét adta elő Kellerék partnereként.

Jevgenyij Koroljov, fotó Gera Megrelidze
Jevgenyij Koroljov, fotó Gera Megrelidze

Koroljov ezúttal tehát nem csak barokk zenét játszott, és zenekarral lépett fel a Müpáétól lényegesen különböző akusztikai körülmények között. Hogy az utóbbival kezdjem: számomra még mindig tart a visszaszokás a Zeneakadémia akusztikájához, a rácsodálkozás arra a tényre, hogy például egy zongorahang mennyivel melegebb és testesebb jelenség itt, mint a Bartók Béla Hangversenyterem hatalmas terében. Nem beszélve arról a puhasággal ötvözött átütőerőről, ami persze már nem csupán vagy nem elsősorban a terem adottsága, hanem Koroljové is.

A Mozart-koncert előadása igazolta azt a vélekedést, hogy a hamburgi zongorista meghatározó személyes vonása játékának komplex, „áttetsző", a különböző síkokon és szinteken zajló folyamatokat egyidejűleg kontrolláló, azokat egymással „el nem fedő" jellege. Az egyes hangoknak az akkordban, a dallamban, a zenei tagolásban játszott szerepét egészen pontosan kontrolláló artikulációtól a teljes tételek, sőt művek formájának, illetve költői tartalmának hallatlanul szuggesztív megjelenítéséig terjed ez a legnagyobb szigorúsággal megvalósított, mégsem hideg, hanem élő és lélegző zenélésmód - amely, hadd tegyem hozzá sietve, tökéletes harmóniában állt nem csupán a Concerto Budapest hangzásának kiegyensúlyozottságával és teltségével, hanem Keller András zenei irányításával is, amelyhez talán éppen most, Koroljovtól kaptunk egy fontos kulcsot. Hiszen Keller a maga helyén éppen ugyanazt az „élő perfekcionizmust", az egyes hang és a teljes mű szerves összefüggésének elvét képviselte, amelyet a szólistával kapcsolatban jellemezni próbáltam.

Hogy ennyi általánosság után konkrétumokról is szó essék, ez a minden egysíkúságnak hadat üzenő előadás többek között azzal hódította meg a hallgatót, hogy a szélső tételek mozarti mércével szélsőséges drámaisága mellett - különösen a zárótételben - meglátta és hangsúlyozni merte a partitúrában rejlő rugalmas-szökellő, sőt játékos elemeket is; az már az előadás csodája, hogy az egész mégis szervesen és izgalmasan hatott. A lassú tételt elsősorban az első hangtól az utolsóig uralkodó kohézió intenzitása tette emlékezetessé; a finalét pedig mindvégig gumiszalagszerűen rugalmas és hajlékony agogikai játékok jellemezték.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

A Bach-versenyműről hadd írjak le itt csupán két gondolatot. Az egyik, hogy a hallottak a hangzás és a zenei folyamat feltartóztathatatlansága révén egyaránt az általam a 60-as években megismert, Richter-féle lemezfelvétel legendává nemesült emlékét idézték fel. Akkoriban azonban - és ez a másik dolog - nemigen gondoltam még arra, hogy ez a mű mégiscsak átirat, és hogy egy nagyobb vonós kamarazenekarhoz képest a Steinway-zongora összehasonlíthatatlanul nagyobb hangtömeget képvisel, mint egy 18. századi csembaló az akkori - akár sokkal kisebb - vonósegyütteshez képest. Az előadók különleges zenei érzékenységét mutatja, hogy ez az egyensúlyprobléma ezen az estén teljesen érzékelhetetlen volt - az egészen csak utólag kezdtem el gondolkodni.

A koncert nyitószámát, Beethoven Nagy fúgáját a Concerto Budapest 27 tagú vonós szekciója szólaltatta meg, a szólamokban közel egyenlő számú játékossal, bőgőkkel kiegészített basszussal. Keller, aki ezt a besorolhatatlan tételt bizonyára sokszor adta elő vonósnégyes-primáriusként, kivételesen jól ismeri ezt a zenét, és vezényletével különleges plaszticitással mutatkozott meg a zenét szélsőséges kitöréseivel együtt is szigorú abroncsba szorító forma. Az pedig, hogy a szenvedélyek fokozódó erejét valóságos hangtömegek jelenléte húzta alá, igen szuggesztív pillanatokhoz vezetett. Mindent összevéve úgy gondolom azonban, hogy ez a verzió mégis elvesz valamit a darab lényegéből azáltal, hogy a vonósnégyes-változat az individuális előadó részéről olyan szélsőséges teljesítményt és odaadást feltételez, amelyet vagy amelynek látszatát egy zenekari szólam önhibáján kívül nem lehet képes megvalósítani; s így a zene akarva-akaratlanul jólfésültebben hat.

Semmiféle elvi aggály vagy kivitelezésbeli hiányosság nem árnyékolta be viszont Beethoven másik, diagonálisan ellentétes karakterű művének, a harmonikus 4. szimfóniának az előadását, amely a koncert „apollói" félidejének ideális befejezése volt. A lassú bevezetés sejtelmességéből vulkanikus erővel tört fel a nyitótétel gyors része, s ez még csak ízelítő volt abból az érzelmi (és hangzásbeli) sokszínűségből és intenzitásból, amelyet Keller vezénylése felidézett. A korábban mondottak után talán nem meglepő: az előadás részletek hallatlanul precíz és tudatos kontrollján alapult, s az egész mű meggyőző és szilárdan megformált felrajzolásához vezetett. Nem hagyhatom említés nélkül a zenekar fúvós részlegét, amely tökéletes összjátékával és érzéki színélményeivel a tökély határait ostromolta; de a vonós szólamoktól is sok tömör és összeérlelt megszólalást hallottunk. Az Adagióban pedig a dallamok egyik szólamból a másikba való szökellése olyan simán és zökkenőmentesen zajlott, mintha az egész zenekar egyetlen hangszer lett volna. Karmesterével, s adott esetben a szólistával együtt. Talán ez is a teljesítményük egyik kulcsa.