Katalin

Fischer "Gondolatolvasó" Iván és a hangszerek

2014.01.31. 08:00

Programkereső

A Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi műsorát az "orosz" szóval tudnánk összefoglalni. 2014. január 26-án a Millenáris Parkban, 27–28-án a Művészetek Palotájában adtak koncertet. A hangversenyen három orosz zeneszerző egy-egy műve szólalt meg, az egyik egy orosz zongorista közreműködésével. A müpás koncerteken jártam. KRITIKA

A hangverseny lelkes és vidám közönség előtt zajlott. Fischer Iván - szokásához híven - ajánló szavakkal vezette be az első művet, Borogyin Polovec táncok című darabját. Igor Szvjatoszlavics herceg nehezen kimondható neve legalább tízszer előkerült, nagy derűt váltva ki a hallgatóságból. A zene programja, hogy a fogságtól bús Igor Szvjatoszlavics herceget táncosok próbálják felvidítani. (Fel is vidítják.) Frappáns ítészi fricska volna ezt kiforgatni, s azt mondani, a darab ezúttal ellentétes célt ért: lehangolta a közönséget. Ám ez, a BFZ teljesítménye alapján, fel sem merült. Együtt örültünk szegény Igor Szvjatoszlavics herceggel. Óriási hangzás, hatalmas apparátus, gyönyörű melódiák, profi előadás.

Fischer Iván
Fischer Iván

Már az első darabban akadtak kiemelkedően megszólaltatott hangszerek. Legelsőként maga az emberi hang. Mikor Fischer Iván beszólította az Igor Szvjatoszlavics felvidítására elszánt kórust (a brnói Cseh Filharmónia Énekkart), már az énekesek megjelenése is lenyűgöző volt. A zenekari tagok között el-elhelyezkedő, velük elválaszthatatlan egységet képező kóristák az első pillanattól mutatták, hogy a Polovec táncok nem egy zenekarra és kórusra írt mű, hanem egy komplex örömzene. Az egység pedig nemcsak látható, de kiválóan hallható is volt. Nem különült el zenekari és énekkari hangzás; homogén muzsika sugárzott a pódiumról. Ha a hallgató becsukta szemét, a vonós, a fúvós és az énekhang különös egyvelege bizsergett fülében: maga a Zene... A női kar ringató lágysággal énekelte a darab első szakaszát, a férfikar pedig hősies harsogással vett részt a mindent elsöprő tuttikban. Talán ha mélyebbre ásunk, találunk kifogásolható zenei megoldásokat. Nehéz helyt állni ilyen kiváló és sodró zenekar mellett, ugyanakkor a professzionális hangzás beszippantotta a kórust is, így az összhatás feledtetett, ténylegesen törölt minden negatív kritikai észrevételt.

A Borogyin-mű kapcsán ki kell emelnem a csellistákat is. Fortissimo pizzicatóik egy hangszerként pendültek, és igencsak komoly hangvételükkel mély, könyörtelen, talán démoninak is nevezhető szúrásként hasítottak a hangversenyterem légkörébe. És újra... És megint... Hibátlan, precíz és fenyegető alapot nyújtottak a zenekarnak, s hatásos kontrasztot teremtettek a lírai előzménnyel és folytatással. Igor Szvjatoszlavicsnak egy szava sem lehet; gazdáik a lehető legigényesebb hangokat varázsolták ki hangszerükből.

A folytatásban kettéválik a történet.

Hétfő. Egy idős úr sétál be szép komótosan a színpadra. Ő a grúz származású, de Oroszországban tanult Alexander Toradze. Ráncos ujjai a billentyűkhöz érve megfiatalodnak, és kifogásolhatatlan technikát biztosítanak a mesternek. Prokofjev 3. zongoraversenye egyaránt bővelkedik virtuóz és lírai részekben. Toradze a legideálisabb korban van: még nem járt el felette és mechanikai képességei felett az idő, de már gazdagabb a hiteles líraisághoz nélkülözhetetlen, a fiatal muzsikosok számára még ismeretlen tapasztalatokkal. Játékában ez utóbbi dominált. A virtuóz szakaszok gond nélkül lementek, a líraiaknál pedig gyönyörködhettünk; részt kaptunk Toradze érzelmi világából. A darab elhangzása után a zongorista meglepő hirtelenséggel, addigi attitűdjének ellentmondva pattant fel hangszere mellől. Ugyanilyen sebesen tett pontot a félidő végére is: nem szerette volna ráadással fárasztani a közönséget; karon ragadta a koncertmestert és kisétált.

Kedd. Egy fiatal, lezser külsejű pianista robban be a színpadra: Andrej Korobejnyikov Oroszországból. Toradze személyes okok miatt nem tudta vállalni az estét, de a közönség nem maradt Prokofjev-verseny nélkül, sőt, ezúttal ráadást is kapott. Az imént boncolgatott vonalon haladva: Korobejnyikov technikai lehetőségei csúcsán jár, de még sokat kell tapasztalnia az életben. Lefordítva, ebben az interpretációban inkább a virtuozitásé volt a főszerep, és a lírai dallamok múltak el különösebb figyelemfelkeltő mozzanat nélkül. Sajnos a bámulatba ejtő oktávozások, futamozások és repetíciók mellett hiányérzetünk maradt. De lehet, hogy csak nekem, illetve azoknak, akik hallották a hétfői előadást. Számomra a virtuozitás és érzékiség közti egyensúlyt Toradze találta el. Ám nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Korobejnyikov esetében beugrásról beszélünk. Így aligha hír értékű, hogy Toradze jobban kommunikált a zenekarral. Egy szó, mint száz, elégedetten néztünk a szünet elébe.

A hangversenyt Csajkovszkij Patetikusnak is emlegetett 6. szimfóniája zárta. A BFZ olyan egységben volt, amely sok zenekarnak csak lemezfelvételen, trükközéssel sikerül. Pontos belépések, fegyelmezett dinamika és kristálytiszta hangok jellemezték őket. Világosan ki lehetett hallani minden egyes dobütést, kiszóltak a mélyhegedűk éles, ugatásszerű effektjei, és félreismerhetetlen hangszíneket produkáltak a fúvósok. Mindezt mégis megbonthatatlan egységben...

Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Fesztiválzenekar

A darab és egyben az est kiemelkedő zenésze Ács Ákos, a klarinét szólamvezetője volt. Lágy és éneklő szólóival Prokofjev és Csajkovszkij opuszában is elvarázsolta a hallgatóságot. Nem csoda, hogy különösen nagy tapssal díjazta őt a nagyérdemű. A kürtök is emlékezetes pillanatokat szereztek nekünk. Már a zongoraversenyben is megjelent, de a szimfóniában mutatkozott meg igazán, milyen érzékenyen tud szólni a szordinált hangszer. A réz élességének és a szordínó fátyolosságának távoli emlékképként megjelenő összege a koncert üde színfoltja volt.

Azt hiszem, nem szükséges magyaráznom, miért "hangszerek" írásom címe. De miért "Fischer 'Gondolatolvasó' Iván"? Mitől gondolatolvasó? A válasz a hétfői koncerten keresendő, ahol is alaposan túljárt kritikusa eszén. Maga Csajkovszkij veri át a közönséget, mikor egy finálé erejű és hangulatú harmadik tételt ír. Nem róhatjuk meg a hallgatóságot, amiért tapsviharban tört ki; igencsak szimfóniazárást sugalló zenét hallottunk. Ezután következik egy negyedik tétel, amely leépül, elhal, magába fordul, elszomorít, és még sorolhatnám. A bőgők monoton ismételgetése is egyre csak ritkul, majd megszűnik.

A karmester keze fent. Lassan közelít csak testéhez. Síri csend. Meg fogja csinálni... Eltelik legalább tíz másodperc, de egy teljes percnek tűnik. Senki sem köhög. Meg fogja csinálni... Tulajdonképpen már meg is csinálta. Megteremtette a darabhoz komponált csendet. Megteremtette anno a Kékszakállú végén is, és most újra... Valójában az utolsó pillanatban köhintő hölgy sem teszi semmissé az előtte megélt végtelen pillanatot. Fantasztikus élmény! Vastag a taps is, de a közönség le van taglózva. Nem egy ráadást követelő mű, de talán illene oldani a feszültséget.

"Imám" meghallgattatott: Iván meghallgattatott velünk egy részletet Prokofjev A három narancs szerelmese című operájából. Elégedetlen voltam. Nem tartottam sem elég méltónak, sem elég frappánsnak a ráadást. Fischer a számból vette ki a szót, mikor cseppet sem zavartan bejelentette: ez nem sikerült olyan jól, hát eljátszanak még egy rövid művet. Prokofjev 1., "Klasszikus" szimfóniájának Gavotte tétele vicces és elegáns volt. Könnyen beláttam, Fischer Iván teljes mértékben ura a helyzetnek; kiválóan szerkeszti műsorát, és az utolsó pillanatig kezében tartja azt. Szegény Igor Szvjatoszlavics herceg is meg lett volna elégedve...