Lukács

"A kamarazene a kiindulópont"

2014.02.18. 08:00

Programkereső

Azt leszámítva, hogy diplomájának megszerzésével egy évben, 1991-ben megnyerte a zürichi Anda Géza Versenyt, eddig nem voltak nagy drámai fordulatok, még kevésbé kataklizmák a pályáján. Régóta itt van velünk, a magyar zeneélet egyik kétségbevonhatatlan értékeként, sokan talán meg sem tudják mondani, mióta érzik úgy, hogy nélküle bajos volna elképzelni egy budapesti hangversenyévadot. Várjon Dénes február 21-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ad kamaraestet Tabea Zimmermann brácsa- és Jörg Widmann klarinétművésszel. MÜPA MAGAZIN

- Zongoraművészi pályád harminc éve tart. A kívülálló több jelből arra következtethet: az a fajta muzsikus vagy, akit soha meg sem környékezett a fásultság, a rutinszerűség, s akiben ma is olthatatlanul él a zenélés régi szomja, amely folytonosan új feladatok felé tereli.

- Nagyon szeretek játszani, a zene kitölti az életemet, rendkívül fontos számomra. Ugyanakkor persze azt is érzem: elengedhetetlen, hogy az ember megtalálja a saját mértékét, megismerje önnön határait. Jelenleg, azt hiszem, a maximumot adom ki magamból, ennél több fellépést valószínűleg nem fogok vállalni, mert az már a minőség rovására mehetne ­- és háttérbe szorulna maga az Élet, amelynek a zene is része. De valóban rengeteget dolgozom, nagyon aktív időszakot élek.

Várjon Dénes kislányával
Várjon Dénes kislányával

- Hogyan tekintesz vissza a pályakezdésedre?

- Tizenhat évesen, elsőéves zeneakadémiai hallgatóként kaptam lehetőséget arra, hogy bemutatkozhassam a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjén, a Filharmónia Téli Bérletében, Mendelssohn a-moll zongoraversenyében - vagyis egy hozzám hasonlóan fiatal ember művében, hiszen Mendelssohn kamasz fejjel írta azt a darabot. A zenekar a művet kétszer játszotta el, két egymást követő hónapban, és két pályakezdő zongoristára esett a választás: Simon Bélára és rám. Emlékszem, Bélával sorsot dobtunk, ki játsszon a novemberi, és ki a decemberi koncerten.

Csodagyerek voltál?

- Nem, semmiképpen. Persze, mint sokan mások, én is a különleges tehetségek osztályába jártam - azért is kezdtem előbb a főiskolát -, de aztán később szándékosan „elnyújtottam" a zeneakadémiai éveket, és a szokásos időben, huszonhárom évesen diplomáztam. Olyannyira nem nevezném egykori önmagamat csodagyereknek, hogy inkább úgy fogalmaznék: későn érő típus vagyok - olyan, aki lassan, belülről építkezik. Ennek az előnyeit most érzem igazán. Úgy érzem ugyanis, hogy nálam sok minden nem rakétaszerű gyorsasággal történt, hanem az esztendők folyamán - egészen mostanáig, negyvenes éveimig - rakódtak egymásra az élmények-tapasztalatok, s ezek eredményeztek később elhatározó lépéseket. Ez kétségkívül ad egyfajta belső erőt és biztonságot. Úgy érzem, most kezdem igazán megtalálni a saját utamat, saját hangomat.

Hány évesen kezdtél zongorázni?

- Teljesen átlagos időben: hétévesen. Azt hiszen, nagyon jól ment, mindig nagyon szerettem. Tizenkét éves korom körül volt egy áttörés: akkortól kezdve éreztem világosan, hogy csak zenész szeretnék lenni, semmi más. Addig hezitáltam. Voltak persze külső megerősítések is: első lettem egy zeneiskolai zongoraversenyen, felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára. Ott valóban kinyílt egy világ. Minden este koncertre jártunk, akkor kezdtem megismerni a zongorarepertoárt, egész nap blattoltam - fantasztikus időszak volt.

- Könnyen tanítható növendék voltál?

- Túl könnyen tanítható... Számomra az is időbe telt, hogy a tanulmányaim végén lassan elhagyjam a növendékstátuszt. Ezt bizonyára az is okozta, hogy rendkívül erős tanáraim voltak: Kurtág Györgytől, Rados Ferenctől tanulni hihetetlenül intenzív iskola. Egyfelől persze úgy érzem, hogy minden művész örök növendék, mindig tanul, másfelől azonban a nagyon erős tanár-egyéniségeket túl is kell élni, és egy hajszálnyit merni kell elvonatkoztatni tőlük, mert ha az ember mindig úgy érzi, hogy ott állnak a háta mögött, az amennyire gyümölcsöző, épp annyira bénító is lehet. Olyan alkatú diák voltam, akinek egy idő után tudatosan kellett megtennie az elszakadás, a leválás lépéseit. Amikor ugyanis lediplomáztam, eleinte úgy éreztem, szó sem lehet arról, hogy abbahagyjam a zongoraórákra való járást: Radoshoz és Kurtághoz még évekig jártam. Aztán elérkezett az idő - huszonnyolc éves koromban -, amikor úgy éreztem, hogy ezt abba kell hagynom, mégpedig egyik pillanatról a másikra, mert ha nem teszem meg, nem tudok tovább lépni. Mi egyébként nagyon szerencsés generáció vagyunk, nagyon sok inspirációt szívhattunk magunkba a nagy tanáregyéniségektől. Kontrollra persze mindig szükségem volt és van, de ezt a funkciót már régóta zongoraművész feleségem, Simon Izabella tölti be.

- Ki tanított zongorázni a Zeneakadémián?

- Az előkészítő tagozaton Keveházi Gyöngyi növendéke voltam, és már akkor is gyakran előjátszhattam férjének, Falvai Sándornak. Amikor pedig a Zeneakadémiára kerültem, fel sem merült bennem, hogy máshoz akarjak menni, mint hozzá. Ez teljesen természetes volt, noha Gyöngyi ezt soha nem sugallta. Falvai nagy nyugalmat árasztott magából, és mindent megtett a fejlődésemért.

- A nyugalom a Te művészetedet is körülveszi. Ezek szerint ezt tőle kaptad?

- Ő mindenesetre nem az a típusú tanár, aki mást akart volna kihozni belőlem, mint ami bennem rejlett. Egyébként az a látszólagos nyugalom, amely ezek szerint sugárzik a játékomból, nagy belső harcok árán jön létre, meg kell küzdenem érte. Munka eredménye. Visszatérve Falvaihoz: hangszeresen is nagyon sokat kaptam tőle, és mindaz, amit tanított, remekül kiegészítette a Kurtág- és Rados-órákon végzett munkát. Azokon az órákon ugyanis forradalom zajlott... Amikor elmentem az első Kurtág- és Rados-órákra, olyasmit hallottam, amit addig még soha. Kurtág a végletekig kereső zenész: nála négy ütemen dolgoztunk másfél órát. Az alatt azonban rendkívüli mennyiségű információ zuhogott rám. Mosolyogva, szeretettel, de soha meg nem alkudva tanított. Akkor volt kemény, ha úgy érezte, hogy belülről nem vagyunk ott. Ez a „belső ottlét" számára nagyon fontos volt - az, hogy az embernek az utolsó csepp vérét oda kell adnia egy zenei gesztusért. Órán soha nem sírtam, de volt, aki igen. Radoshoz olyankor jártam rendszeresen, amikor már kicsit idősebb voltam. Nála az volt nehezebb, hogy játszottunk egy fél oldalt, és utána kaptunk egy olyan látleletet, amely felmutatta az ember zenei teljesítményének leggyengébb láncszemeit. Nagyon fontos szerepet játszott még a zenei fejlődésemben Schiff András. Sorsdöntő volt számomra, hogy tizenhét éves koromtól rendszeresen játszhattam neki. Alapvetően határozta meg a zenéhez és a zongorához való viszonyomat, rengeteg művet vettünk át együtt, nagyon sok szerzőt neki köszönhetek, például a Janáček-műveket, Veress Sándor darabjait, vagy Dvořák, Smetana kamaraműveit.

- És Simon Albert?

- Ő volt a legdirektebb, legnehezebb. Tizenöt évesen meghallgatott, és azt követően sokáig jártam hozzá. Félig felnőttként, félig gyerekként kezelt, elképesztő kedvességgel és türelemmel. Mentem utána haza, és valósággal repültem. Végig úgy dolgoztunk, hogy az az önbizalmamat is építette. Évekig játszottam neki, aztán megszakadt a kapcsolatunk. Az utolsó zeneakadémiai évben pedig feleségével, Jelinek Ritával jártunk gimnáziumokba, diákoknak játszani. Kis koncerteket adtunk, Rita beszélt. Nagy iskola volt, rendkívül igénybe vevő. Ezeket a foglalkozásokat is Simon Albert készítette elő, tanított négy-öt órán át, a lakásukon. Odamentem este nyolcra, és amikor éjjel kidőltem, hazamentem.

- Az Anda Géza Verseny nagy lökést adott a pályádon - de alkatilag is van Benned valami, ami az ő ideálját folytatja tovább - azt az igényességet, gondolatgazdagságot és tisztaságot. Lehetett abban valami sorsszerű, hogy éppen egy róla elnevezett versenyt nyertél meg.

- Nagyon jelentős volt számomra ez a verseny. A karrier elindulása szempontjából is, de hihetetlenül pozitív emberi közeget is tapasztaltam a verseny szervezői részéről, akik menedzserirodaként is működtek. Ha Zürichben járok, azóta is Anda Géza lakásában szállok meg, felesége lát vendégül, a zongoráján gyakorolok, és a feleségemmel éveken át az ő hétvégi házukban nyaraltunk. Máig ugyanaz a hölgy a verseny szervezője, aki azóta az egyik legjobb barátunk. Amúgy egyáltalán nem vagyok versenyző alkat, de a verseny jóvoltából nagyon fontos koncerteket kaptam - szerencsére nem túl sokat, éppen annyit, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy előbbre jussak, de ne vállaljam túl magam. A verseny utáni három évben nagyon sok mindent megtanultam, felléptem a Tonhalle Zenekarral, Horst Steinnel, Végh Sándorral, jöttek a nyári kurzusok, fesztiválok, a számomra nagyon fontos Prussia Cove és Marlboro - de nem kellett belekerülnöm egy dömpingbe, amely viszont sokat árthatott volna. A verseny szervezői még sokáig rajtam tartották a szemüket. Ők is, Andáné is. Igazi odafigyelés volt ez.

- Említetted a legendás Marlborói Fesztivált, ahol Magad is rendszeresen megfordulsz. Milyen ott muzsikálni?

- Marlboro - ahová először Schiff András ajánlása nyomán kerültem - azért nagyon érdekes, mert ott még ma is érezni lehet Rudolf Serkin szellemét. Teljesen más a mentalitás és a módszer, mint másutt: ott hetekig dolgoznak egy produkción - és még akkor sem biztos, hogy végül közönség elé kerül. Marlboro iskola is, és nem a koncertek a fontosak, hanem az, hogy nincs időkeret - akármennyit lehet próbálni. Négy hét a minimum. Maximalizmus van, nincs megalkuvás - és ugyanakkor abszolút oldott a légkör. Egy nagy család az erdő közepén, egy tó közelében. A kislányunk, Lincsi is imádja. Most lesz három éves, de ebből már két hónapot Marlboróban töltött.

- A kamarazene egyébként is meghatározó az életedben.

- Számomra mindig ez volt - és ma is ez - a kiindulópont. A szólójátékot vagy egy versenymű előadását is abból az attitűdből közelítem meg, amely a kamarazenére jellemző. Ez nyilván összefügg a Kurtág-Rados-iskola hatásával. Ugyanakkor ez bennem olykor kisebb válságokat is okozott: miért tekintik a kamarazenét másodrendűnek? Miért kell azt megmagyarázni, hogy egy zongorista miért "kísér"? Egyáltalán: hogy értik azt, hogy "kísér"? Számomra mindig felfoghatatlan volt, miért gondolják azt, hogy ha eljátszom a Patetikus szonátát, akkor „szólózom", de ha eljátszom a Kreutzer-szonátát - amely sokkal nehezebb -, akkor az a muzsikálás, mint zongorista-jelenlét, nem ér annyit. A kamarazene a legmagasabb rendű muzsikusi megnyilvánulás. Ráadásul szerencsés esetben az ember együtt zenélhet olyan művészekkel, mint például Perényi Miklós, akivel nekem már huszonévesen megadatott játszanom. Semmiből sem tanul annyit az ember, mint egy kamaraprodukcióból.

Kiket hallgatsz szívesen?

- A múltból nagyon sok mindenkit, akit élőben már nem hallhattam. Rajongok Alfred Cortot felvételeiért, nagyon szeretem Edwin Fischert, Artur Schnabelt, Rudolf Serkint, Fischer Annie-t (őt persze még sokszor hallhattam pódiumon is). A kortársak közül nagyon sokat kaptam Schiff András játékától - és persze a vele való közös muzsikálástól is.

Csupa olyan művészt említesz, akinek a magatartásában az elmélyültség a lényeg.

- Valóban ez a fontos. Nagyon szeretem például Mieczyslaw Horszowskit. De - például Vladimir Horowitz játéka kevésbé vonz: Liszt h-moll szonátáját nem szívesen hallgatom vele. Ha már virtuóz zongorázás, akkor sokkal jobban szeretem - sőt csodálom - Cziffra Györgyöt.

- Milyen a kapcsolatod a hangszerrel és a technikával?

- Vonz a virtuozitás és vonzanak a virtuóz darabok - de csak egy határig, és csak akkor, ha a virtuozitásnak szerepe van. Nagyon szeretek olyan darabokat, mint Liszt Tarantellája - nagyszerűen megírt virtuóz darabnak tartom. De például az olyan műveket, mint Liszt rapszódiái - bár szívesen meghallgatom őket olyan nagyszerű előadásban, ahogy Cziffra játssza - nem érzem magamhoz közelállónak, nem játszom, az nem az én világom. Szerencsére Liszt életműve nagyon sokféle, és én is szívesen játszom a zenéjéből azt, ami nekem való. A virtuozitás akkor jó, ha tartalmi tényező, ha hordoz, kifejez valamit. Az üres, önmagáért való bravúrjáték nem vonz. Cziffrában az a fantasztikus, hogy a virtuozitásában ott a személyiség - helye van. A zongorázásban attól válik valami virtuózzá, hogy a tényezők összeérnek, találkoznak: az érzelem, az indulat és a reprezentatív technika.

Várjon Dénes
Várjon Dénes

- Érdekes műsorokat játszol, feleségeddel közös előző évadbeli Schumann-fesztiválotok programja is nagyon kreatív volt. Olyan művész vagy, aki számára fontos, hogy egy koncert meg legyen komponálva?

- Számomra a műsorterv alapvetően fontos, szólóest és kamaraest esetében egyaránt. Azoknak a fesztiváloknak, amelyeket már jó pár éve csinálunk, mindig egy téma áll a középpontjukban. Ilyenkor olyan műveket keresünk, amelyek magunk számára is érdekes összecsengéseket vagy épp disszonanciákat, kontrasztokat kínálnak - és persze az is fontos, hogy felfedezzünk műveket, szerzőket. Rávilágítsunk olyan kapcsolódásokra, amelyek nem köztudottak. Általában igyekszem az átlagos koncertprogramokat felfrissíteni - olyan értelemben is, hogy egy hangverseny nem csak szólózongora vagy hegedű-zongora-művekből állhat, hanem nagyon változatos előadó-apparátusokból. És ez a változatosság a közönségnek is érdeke, mert színesebb lesz a koncert programja.

Hogyan tanulsz? Van metódusod?

- Saját módszerem nincs, de egy kicsit mindig előredolgozom - ha ezt módszernek lehet nevezni. Minden nap átjátszom valamit, olyasmit is, amit majd fél év múlva fogok megszólaltatni. Arra törekszem, hogy mire a koncert elérkezik, már bennem éljen a darab.

- Ahogyan Ránki Dezső Klukon Edittel, Ti is régóta négykezes és kétzongorás duót alkottok feleségeddel, Simon Izabellával.

- Évekig nem játszottunk együtt, de inkább csak azért, mert Iza elhárította ezt a lehetőséget. A kapcsolatunkban mindig nagyon fontos volt a zene, de nem akartuk erőltetni a közös játékot - egyébként most sem erőltetjük, mindig úgy alakul, ahogyan az élet hozza. Egy idő után persze elkerülhetetlen volt az együttmuzsikálás: a mindenapjaink középpontjában volt a zene, mindig szólt valami, és úgy éreztük, el kell kezdenünk együtt játszani. A négykezes nagyon intim műfaj, csak teljesen összeillő embereknek való - különben nem lesz két hang, amely együtt szól. Ez egy emberi viszony. És szörnyen tud szólni a négykezes, ha rosszul játsszák. Hallgathatatlan. Itt valóban eggyé kell válni a két embernek. Nálunk mindig én játszom alul, és én pedálozom. Próbáltunk cserélni, de ha én vagyok a szopránban és Iza lent, az nem jó. Nem működik. A másik felállás viszont abszolút természetes. Próbálunk persze rendesen, de annyira természetesen együttlélegzünk, hogy bizonyos dolgokat nem is kell. Úgyhogy rosszul is tennénk, ha nem játszanánk együtt. Marlboróban is szoktunk együtt játszani, másutt is, az alaprepertoárt is, de különlegességeket is, mint Lipatti kétzongorás versenyműve, Dallapiccola vagy Veress Sándor kompozíciói. Élvezzük a közös játékot.