Ilona

Sző, fon

2014.03.03. 09:00

Programkereső

A Takács-kvartett számomra még mindig hívószó: ha ezt a nevet hallom, ott a helyem. Pedig egyszer már hümmögtem, mikor – talán 2003-ban – Mozarttal melegítettek be, s most ismét hasonló szerkezetű műsort hoztak. KRITIKA

Ismét kénytelen vagyok a közönséggel foglalkozni. A bevezetőben említett koncertjüket Strém Kálmán és Jakobi László szervezte, ha jól emlékszem, a kudarcba fulladt, ám annál színvonalasabb kamarazene-sorozatuk részeként (melynek során többek közt az Alban Berg és a Tokyo kvartett is eljött). 2014. február 26-án Jakobi László szervezésében egy másik - sikeresebb, sőt a nem szimfonikus sorozatok közül talán a legsikeresebb - sorozata, A zongora folytatódott a Müpában, ahol nem kisebb nevezetesség lépett színpadra, mint Mitsuko Uchida. A Zeneakadémia koncertszervezőinek tehát oly messzire nem kellett volna menniük, hogy rájöjjenek, ezen az estén aligha számíthatnak telt házra - a közönség száma még ehhez képest is szerénynek volt mondható.

Takács Kvartett
Takács Kvartett

Mozart hat „Haydn-kvartettje" hatféleképpen remekmű, s ez abból a szempontból is igaz, hogy nem egyformán könnyen adják meg/el magukat. A d-moll vonósnégyes alighanem elsőre levesz a lábunkról, a G-dúr mélységének felfedezéséhez talán több idő kell, bár a záró fugatója elsőre is impozáns. A Dissonanzen-vonósnégyes tálcán kínálja a modernséget, Beethovennek mégis az A-dúr volt a kedvence. A Vadászatnál a név vezeti félre könnyen a gyakorlatlan hallgatót, s talán az Esz-dúrt játsszák a legkevesebbet.

A mostani előadás remekül indult: egészen szokatlanul kiegyensúlyozott szólamarányokkal, ami pompásan illik a mű kezdetéhez. A jól hallható belső szólamok érdekessége ellenére több kidolgozatlannak tűnő területet hallhattunk, számos nehezen magyarázható hangsúllyal, és a hangzás sem maradt végig vonzó. Engem különösen Fejér András rövid, „kaparós" vonói zavartak. A menüett „csacsi-dallamának" felütése pedig rendre egyformán hosszú, késleltetett volt - ami egyszer érdekes, mindig viszont inkább bosszantó. Sokat unatkoztam e remekmű hallgatása közben, s most, amikor e sorokat írom, hallgatom az eredeti Takács-vonósnégyes felvételét, mely klasszisokkal érdekesebb és egyenletesebb, mint amit a Zeneakadémián hallhattunk.

Janáček I. vonósnégyese sokkal jobban tetszett, noha nem szabad elfelejtenünk azt a körülményt, hogy tetszőleges előadásban is megnyerőbb egy olyan zene, mely vitathatatlanul remekmű, mégsem ismerjük eléggé. Itt sokkal több spontaneitást, sokkal erősebb jelenlétet és közlési vágyat éreztem a kvartett részéről. Ennek ellenére - ismét felvételek kontrollja alapján - úgy gondolom, a Janáček-mű sokkal egyszerűbb, sokkal kevésbé elvont vagy „katyvaszos", mint amit szerda este hallhattunk. (Ha már a felvételeknél tartunk, az Alban Berg Quartet sokak által referenciának tartott lemeze szintén túlbonyolítja a darabot.) A monotematikusság nem feltétlenül jelent monomániát (bár a Tolsztoj-elbeszélés főszereplőjétől utóbbi sem áll éppen távol). Ehhez járultak a kvartett egyre nyilvánvalóbb gyengéi: míg a prím csupán rendre rosszul intonált, a brácsa időnként elviselhetetlenül hamis volt. Mégis: a Janáček-vonósnégyes előadása koherens és érdekes volt, ha nem is mindenben tudtam vele azonosulni.

A cseh zenénél hagyni kell a szofisztikáltságot, célszerű az egyszerűséget keresni, mondta egy cseh zenész barátom, épp Dvořák kapcsán - és egy Dvořák-mű, a píszíség kapcsán az elmúlt évtizedekben Amerikaiként emlegetett F-dúr vonósnégyes mostani előadása mintha őt igazolta volna. Edward Dusinberre és kvartettje félretett minden manírt - és játszott. A felszabadultság mögött érezni lehetett, ez az együttes sikerdarabja, melyet ezerszer előadtak már; mégsem lett a produkció rutinszerű. A második tétel az egész est fénypontja volt, megmagyarázva, hogy a Takács-vonósnégyest miért jegyzik ma is magasan a nemzetközi porondon. Érdekes módon itt már nem zavartak a cselló reccsenő vonói, a brácsa hamiskássága vagy a prím nem tökéletes futamai.

Ráadásnak kaptunk egy álomszép Mozart-tételt, Schranz Károly (számomra megható) felkonferálásában - hogy a koncert végén ismét azon törjem a fejem, mint tizenegy éve: hogy egy ilyen profi együttes miért bemelegítésként játssza Mozartot. Talán nem telik el újabb évtized, mire a Takács-vonósnégyessel tehetek egy újabb próbát, hátha addigra ők is rájönnek.