Menyhért, Mirjam

Zene zongorára

2014.03.08. 07:00

Programkereső

Ritkán vállalkozik arra zongorista, hogy Beethoven monumentális ciklusát, a Diabelli-variációkat (op. 120) koncerten játssza végig. Olyan nagyszabású, szellemi, érzelmi és technikai szempontból egyaránt megterhelő kompozíciót pedig, mint Schubert G-dúr szonátája (D 894), pláne nem választ mellé.

Illetve egy esetben talán mégis, ha hangsúlyozni kívánja rendkívüli koncentrációs készségét és állóképességét, mintegy fejet hajtva az egyedire és elbűvölőre igényt tartó közönség várakozásának kaján felhangjai előtt, egyszersmind azonnal megelőző csapást is mérve rájuk. Mitsuko Uchida azonban, noha éppen ezt a két művet tűzte műsorára A zongora-sorozat február 26-i estjén a Művészetek Palotájában, semmi ilyesmit nem tett. Érzékenyen tartózkodó művészi egyéniségében nyoma sem volt a virtuóz mutatványossal rokon attitűdjének; komolyan, érzékeny figyelemmel játszott, egyetlen pillanatra sem zavartatva magát vállalkozása kereteinek beláthatatlanságától. Úgy adta elő a terjedelmes Schubert-szonátát és a variáció műfaját szinte elbeszélő költeménnyé transzponáló Beethoven-ciklust, hogy azok nem váltak sem egyhangúvá, sem egymáshoz hasonlatossá. Ellenkezőleg: noha lényegében mindkét kompozíció ugyanabból a korszakból származik, ráadásul azonos szélességi és hosszúsági pontokról is, ha úgy tetszik, és mindkettő végtelenül méltóságteljes időtlenségben bontakozott ki, körkörös, zárt formarészek füzéreként jelölve ki mozgásának lineáris irányát, mégis két nagyon eltérő koncepció rejlett a művek megszólaltatása mögött. Uchida nem erőltette az eltérő interpretációs elveket kidomborító gesztusokat, játékából mégis világosan érezhető volt a bennük rejlő felfogásbeli, szellemi különbség: a Schubert-szonáta minden ízében lírai alkotásként jelent meg ezen az estén, míg a Diabelli-variációk valamiképpen epikus, sőt lenyűgöző léptéküknél fogva csaknem mitikus hangütéssel szólaltak meg, miközben mindvégig fegyelmezett, tartózkodó fellépés és előadói fogalmazásmód zárta őket keretbe.

Mitsuko Uchida
Mitsuko Uchida

Ami azt illeti, a szonáta líraiságának finom és szinte meditatív szépsége néha szinte túlzásnak is hatott. Uchida hol csilingelően, hol szikrázóan és villogóan fényes zongorahangja egyetlen pillanatra sem hagyta el ugyanis a dinamika pasztelltartományát, elképzelhetetlenül puha, ringó akkordokkal, finoman, könnyedén pergő futamokkal gyönyörködtetve a hallgatókat. Széles, biztos és nyugodt időérzéke, elegáns, értő frazeálása ellenére azonban hiányzott előadásából az energia, az önmagába záruló melodikus elemekből építkező és a drámai céltudatossággal mit sem törődő szerkezetek időbeli feszességét, kérlelhetetlen haladását biztosító lendület. Ennek következtében a fenyegetően felhalmozódó, sűrűsödő és elhatalmasodó feszültség kirobbanó erőtlenségbe torkollt, az egész testtel jelzett, mégsem hallható, ernyedt dramaturgiai forráspontok pedig kissé hűvös, távoli, noha kétségkívül gyönyörű élménnyé változtatták a darab előadását.

Ez az inkább emocionális, mint technikai gát volt azonban az egyetlen, ami valamelyest gyengítette a műsor első felének szuggesztivitását, és a szünet után ez is átszakadt: a Diabelli-variációk hangvétele az első pillanattól kezdve nélkülözte ezt a megfoghatatlan árnyalatot, a nagyon is szó szerint vett líra formás, arányos testetlenségét. Az egymás után sorakozó variációk végtelen sokfélesége, az egész, csaknem vakmerően enciklopedikus, szinte minden ismert és ismeretlen kompozíciós technikának egy-egy fejezetet szentelő alkotás isteni lassúsággal mintegy önmagát kibontó folyama döbbenetes koncentrációval haladt előre, kérlelhetetlenül, szellemesen, szigorúan, magabiztosan, esendően, lenyűgöző következetességgel, azt a benyomást keltve a hallgatókban, hogy valamiféle különleges, absztrakt rítus tanúivá váltak, és a zene önmagáról szóló elbeszélését hallgatják.