Lukács

"Csak le kell játszani..."

2014.03.15. 06:58

Programkereső

Malcolm Bilson nem specialista; Vashegyi György szerint minden olyan zene régizene, amelynek szerzője nem él; hiába vannak "tankönyvek", amit nem érzünk magunkénak, azt nem szabad az előírások szerint játszani. A legendás fortepiano-játékos és az Orfeo Zenekar közös hangversenyt adott a Zeneakadémia nagytermében. KRITIKA

A cím és a bevezető gondolatok a koncertet követő Kóda nevű pódiumbeszélgetés keretein belül hangzottak el. Mindkét művészből irigylésre méltóan áradt a zene szeretete, és bárhonnan is közelített a beszélgetőtárs, a végeredmény mindig az volt: nincs különbség, ezt is „csak le kell játszani." Bilson játéka épp attól vált lenyűgözővé, hogy nem tett bele semmi többet s legfőképp semmi mást, mint amit Mozart a kottába írt. Pontosan ismeri hangszere határait és képességeit, és a lehető legintenzívebb hangzást hozza / hozta ki belőle.

Malcolm Bilson
Malcolm Bilson

A fortepianó kapcsán muszáj szót ejtenem Mozart zsenijéről. A szerző zongoraversenyeinek modern zongorán való interpretációihoz szokott fülünk evidensnek veszi, hogy a szólóhangszer mindig kihallatszik a zenekari anyagból. Csak a jóval kisebb hangerőre és zengésre képes fortepianónál tűnik ki, milyen okosan rakta fel Mozart a szólamokat. Ahogy azt Bilson is megjegyezte, a szólisztikus szakaszok mindig kisebb dinamikával, míg a tutti részek fortissimo szólalnak meg. Utóbbiban a szólóhangszer beleolvad a zenekarba, egyesül vele, míg előbbiben az együttes alkalmazkodik a fortepiano dinamikai képességeihez. Ezúttal ez a gyakorlati kényszer szülte találékonyság a szokásosnál jobban megjelent és elbűvölt.

A műsoron két szimfónia és két zongoraverseny szerepelt. A tisztán zenekari szimfóniák nem hordoztak magukban olyan tüzet, ami a „csak le kell játszani"-módszerhez elengedhetetlenül szükséges, nehogy unalmassá, szürkévé váljon a darab. Bár Vashegyi Györgyön látszott a maximálisan igényes zenei formálás és tolmácsolás szándéka, együttese ez alkalommal nem tudta hangzó élményre váltani a karmester elképzeléseit. A néhány pontatlan belépés és a fúvós szekció (elsősorban a natúrkürtök) mindvégig gikszeres játéka is okozott némi csalódást, de a fő problémát a zenekar megszokottnál kevésbé expresszív hangzása jelentette.

Ösztönzőleg hathatott az Orfeo Zenekarra a szólista jelenléte, mindkét zongoraversenyben erőre kaptak. Vashegyi magával ragadóan érzékeny muzikalitása és a fortepianóval való zenei kommunikáció egyedi-klasszikus hangzást eredményezett. Változatos dinamikák és egymást kiegészítő hangszínjátékok jellemezték a versenyműveket. Bilson keze épp olyan könnyedén siklott hangszere billentyűi felett, mint ahogy azt a Kódában ideális játéktechnikaként imitálta. Nem kellett erőlködnie az érvényesülésért, egy kiváló együttes biztosította számára a legelőnyösebb hangzásbeli arányokat. Játéka mentes volt minden sallangtól. Még apró tévesztései és egyenetlenségei sem zökkentettek ki mintaszerűen laza és egyszerű stílusának hatása alól. "Csak le kell játszani..." - mondta, és csak lejátszotta. Mozart zenéje pedig önmagáért beszélt.