Orsolya

Ezt tudom

2014.03.27. 10:05

Programkereső

Hozzászokhattunk, hogy a klasszikus zenében is vannak sztárok. Maxim Vengerov koncertjének műsora is egy sztárhegedűs és egy kísérő együttes programját hozta. Hogy a koncert ennél mégis jóval több lett, az Vengerov érdeme. KRITIKA

Mielőtt a műsor és a főszereplő elemzésébe bocsátkoznánk, érdemes pár szót szólni az együttesről is. Az 1972-ben alapított Lengyel Kamarazenekar igazán patinás együttes, mely épp a hegedűsök közül nem akárkikkel működött együtt (2002-től egy ideig pl. Nigel Kennedy volt a vezetőjük). A mostani hangversenynek azonban nem ők voltak az erősségei. A szólamarányok árnyalatlanságát mutatja, hogy nagyobbára csak a dallam hallatszott, a belső szólamokat inkább lelki füleinkkel érzékelhettük. Ugyanakkor csodálatos oboaszólókat és leheletfinom kürtbelépéseket élvezhettünk, de a vonósok nem mindig tudták felvenni a szólista rezdüléseit. Télen hallottam egy Mozart-hegedűversenyt egy sokkal gyengébb teljesítményt nyújtó hegedűssel (Leonidasz Kavakosszal) és egy sokkal jobb zenekarral (a Fesztiválzenekarral); tudom, hogy a Tavaszi Fesztiválra (és egyáltalán: Budapestre) a neves művészek turné részeként érkeznek, így "csomagban" kapjuk melléjük az együttest is, de lehet, hogy (anyagilag is, művészileg pedig mindenképp) megérné, ha "hazaiból" oldanák meg a kíséretet.

Lengyel Kamarazenekar
Lengyel Kamarazenekar

Maxim Vengerov Mozart elsőként elhangzó, D-dúr hegedűversenyében nagyon nyugodt, kényelmes tempókat vett, olyannyira, hogy azon gondolkodtam, természetesnek vagy inkább biztonságosnak nevezzem-e az előadást, melynek hallgatásába rendesen bele lehetett feledkezni. A legegyedibb megoldást Vengerov (feltehetően saját) kadenciái hozták, melyek a kreisleri hagyományt folytatják. Lehet vitatkozni, el kell-e térni a megszokott kadenciáktól; én mindig értékelem, ha valaki a műfajt eredeti funkciójában alkalmazza, vagyis a műtől nem teljesen elrugaszkodva mutatja meg egyéniségét, tudását. Vengerov kadenciáinak egyike jobban, másika kevésbé illett a művekhez, ezzel együtt valamennyi belül maradt a jó ízlés határán.

Az A-dúr hegedűverseny sokkal személyesebbnek hatott. Itt több tempóváltást is megtapasztalhattunk, melyek szigorúan nézve akár önkényesnek is nevezhetőek, megengedőbb nézőpontból azonban szervesnek és ízlésesnek tetszettek. Vengerov karmesterként is többet mutatott e műben - általában tetszett a vezénylése, mely sokkal inkább a zenei folyamatokra szorítkozott, mint merev taktírozásra.

Maxim Vengerov
Maxim Vengerov

Bizonyára van, aki a Csajkovszkij-hegedűdarabokban segédlet nélkül is eligazodik, de ez biztosan nem én vagyok, és nem is a mellettem ülő - neves - kritikus kollégák, így egy pontosabb programfüzet (neadjisten egy hamarabb kiderülő műsor) jól jött volna. Megkockáztatom, hogy a Melankolikus szerenád csak a füzetben szerepelt. A két Emlék közül a Scherzo sikeredett meggyőzőbben, bár a Melodie is nagyon szép színekben szólalt meg, ezúttal a zenekar is (kiemelném a csellószólót). Úgy tűnt, mintha Vengerov egyre jobban belemelegedne. A Valse-Scherzo intenzitása megelőlegezte az ismertebb Saint-Saëns-alkotásokét, amikor rá kellett jönnöm, helytelenül gondoltam a szünetben, hogy Vengerov túl van pályája csúcsán. A ráadásban pedig Brahms győzedelmeskedett, és bizony nem sikerült elfojtanom egy "aztá"-t az egyik futam hallatán, de szerencsére nem voltam egyedül.

Vengerov pedig mindezt ugyanazzal a szerény és magától értetődő hozáállással mutatta be, mellyel az egész koncertet végigjátszotta. Vengerov sok mindenen túl van: eleget volt már ünnepelt sztár, akinek szembe kellett néznie bizony a karrier törékenységével is. Úgy tűnik, már csak a zene érdekli, és minden műben annyit mutat meg önmagából, amennyit a mű megkövetel: Mozartnál kevesebbet, a bravúrdaraboknál többet, de azt végtelenül zenei - következésképp szerény - hozzáállással. Ebben, azt hiszem, a neves sztárok közül is sokan tanulhatnának tőle.