Ábrahám

BTF-napló

2014.03.29. 00:14

Programkereső

A Tavaszi Fesztivál első hat estéjének mindegyikén elmentem valamelyik koncertre. A BTF programjairól a Fidelio naponta közöl kritikákat, ennek a cikknek nem ez a célja, hogy ezeket ismételje, sokkal inkább élménybeszámoló kíván lenni, mely néhány apróságra felhívja a figyelmet.

Mindig szubjektív, kinek mi tetszik, és ekkora dömpingben az is, mit választ. Voltak soványabb évek, amikor ez bizony kevesebb fejtörést okozott - tehát nem ezeket az időket szeretném visszasírni.

Kovács János
Kovács János

Maximálisan egyetértek azzal a tendenciával, mely szerint a nyitókoncert nem külföldi sztáregyüttesre épít, hanem „hazaiból" mutat be összművészeti produkciót. Idén a lassan valódi világhírre emelkedő Pannon Filharmonikusok, illetve a Szegedi Kortárs Balett kapta meg a rangos lehetőséget. Ha figyelembe vesszük a hosszú szüneteket (melyből kettő is volt, s melyek egyikében elég udvariatlanul paterolták ki a közönséget a teremből), indokoltnak tűnik a hét órai kezdés - nekem mégis sikerült beidegződésből ½ 8-ra mennem, és nem voltam egyedül. Így a „Bartók-Richard Strauss-est" Straussáról nem mondhatok véleményt, a Táncszvitről pedig inkább csak zeneileg: emiatt igazán érdemes volt jelen lenni. A Müpában azonban új jelenséggel kellett szembesülnöm: hogy akusztikailag problémák voltak. Az árokból a zenekar nem szólt elég jól, s nem vélném, hogy Kovács Jánosnak tudható be a (pejoratív értelemben vett) operai hangzás. A Bartók terem hangolható, nyilván másképp kell beállítani, ha a zenekar nem a színpadon foglal helyet.

A hosszú átépítés után a címben nem, csak a programban szereplő Stravinsky-mű látványos és érthető koreográfiát hozott, mely a klasszikus és kortárs elemeket ötvözte. A zenei megvalósítás azonban inkább volt nevezhető unalmasnak, mint analitikusnak - a gyakorlott balettkarmester kicsit talán túlzottan vigyázott a táncosokra. A zenekar szép szólómegoldásai (fagott!) és összjátéka a tánccal együtt hozták meg az igazi összművészeti élvezetet.

Maxim Vengerov estjéről részletesen írtam. Itt csak a helyszínen lamentálnék egy kicsit - mintha a Zeneakadémia alulméretezett lenne egy Vengerov-koncerthez. No nem akusztikailag, ebből a szempontból örültem a helyszínnek: különösen a Mozart-hegedűversenyek személyességét sokkal jobban kihozza az intimebb terem.

Maxim Vengerov
Maxim Vengerov

A harmadik este, vasárnap éles váltással a hardcore modern zenébe csaptam bele. Az UMZE fellépésén is hosszú szünetek voltak, mint a megnyitón, de itt bőven volt szerepük, például hogy kiheverjük a művek okozta katarzist. Horváth Balázs magyarországi bemutatója talán épp emiatt alkalmasabb lett volna záró számnak, mint bevezetőnek: a rendkívül ötletes, de az angol művekhez képest inkább szórakoztató performansz alkalmas lett volna arra, hogy oldja a másik két miniopera feszültségét. Különösen Peter Maxwell Davies Mad Kingje után éreztem úgy, hogy bizony bennem is van egy küszöb, melyen túllépve elvesztem a talajt - persze a műnek alighanem ez is a célja. Nem Philipp György (egyébként elképesztően profi zenei és színészi játékot bemutató) ordításaira gondolok, nem a (szinte) nyílt színi nemi erőszakra vagy a (nem is szinte nyílt színi) vetkőzésre: nálam a hegedű szétverésénél szakadt a cérna, az ilyesmit Schilling Árpádnak is nehezen bocsátom meg. Zeneileg sokkal jobban tetszett George Benjamin Patkányfogója (Into the Little Hill), ahol ismét fantasztikus énekeseket kaptunk, Kozári Alinka és Károlyi Katalin személyében. Az egész estét azonban számomra a minden értelemben remekül játszó zenekar és rendíthetetlen karmesterük, Vajda Gergely tette feledhetetlenné. A BMC kitűnő helyszín az efféle előadásokhoz akusztikájában és atmoszférájában is, az elkötelezett közönség láthatóan odatalál és otthon is van, ami ennyi idő - egy év - után nagy szó.

Vajda Gergely
Vajda Gergely

Két klasszikus zenekari koncert következett: a Nemzeti Filharmonikusok születésnapi Bartók-hangversenye és a BBC crossover-estje. Előbbi volt a nagyobb élmény, noha ismét voltak bajaim az akusztikával. A látványos, de időnként - előadásában is - kissé kiszámítható Enescu-rapszódiában és Bartók III. zongoraversenyében a mélyvonósokat elnyelte a föld. Legalábbis a hangjukat. A 2005-ös megnyitó óta úgy érzem, hogy ebben a teremben a középre ültetett cselló- és bőgőszólam jobban szól, a hagyományos felülésben kiszorulnak az összhangból. Alighanem ez is állítható terem-akusztikailag, és a Manfréd-szimfóniára helyre állt az egyensúly, de ehhez további pultok kellettek. Nem hiszem, hogy nyolc cselló kevés lenne a Bartókhoz - igaz, itt a zongora is elkülönült a zenekartól, térben és hangtömegben is. Az egyébként ígéretes Fejérvári Zoltán hibátlanul szólaltatta meg Bartók kései opuszát, a Kocsis-Fischeren és Anda-Fricsayn nevelkedett recenzens viszont a második tételben erőteljesen unatkozott. Csajkovszkij byroni eposza aztán kellően jól szólt, és mindvégig fenn is tartotta a figyelmet, noha ez a zene szerkesztettségében aligha vethető össze Bartók klasszicizáló hattyúdalával. (Toscanini például húzott verzióban játszotta a Manfréd-szimfóniát, mellesleg remekül - amiről azt gondolom, hogy akinek nincs ideje Turgenyev, Leszkov vagy Tolsztoj nagyregényeire, az olvasson elbeszéléseket.)

Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán

A BBC előadásának summáját Mona Dániel kollégám remekül megírta, ezek tehát csak marginális jegyzetek. Már a Rossini-nyitányból hallatszott, hogy ha vannak is világvezető angol zenekarok, ez nem az. Grubinger zenei zsenije aztán nagyszerű szórakozást hozott, és kicsit sem érzem, hogy a püfölés lett volna a lényeg. Nála minden hangszer (a nagydob - vagy a mozgólépcső - is) úgy szól, olyan színesen, mint egy oboa vagy egy zongora. A művek közül Gruberé több elméleti érdekességet hozott (pl. poliritmia), és az is tény, hogy zajvédő fallal eleddig csak autópályák mentén volt szerencsém találkozhatni. Élvezeti értéke mégis a másik filmzenének, Keiko Abe rapszódiájának volt, de igazán Grubinger személye mentette meg e hagyományosabb és szebb zenét attól, hogy belesüppedjünk közhelyességeibe. Dvořák 7. szimfóniája - melyet máskor szeretni szoktam - széteső, túlírt műnek tűnt ebben az előadásban, bár szép megoldásokat - mindenekelőtt a fafúvók szólóit, illetve a sokszoros kóda finoman kimunkált hangzását - itt is hallhattunk.

Talán ha nagyobb élménnyel távozhattam volna, másnap lett volna erőm a VOCES8-ra, így azonbanegy kis pihenőt engedélyeztem magamnak. A Tavaszi Fesztiválnak - és a szubjektív naplónak - azonban nincs vége!