Máté, Mirella

Útiszendvics

2014.04.03. 07:32

Programkereső

Káldi-Nagy Gyula (1927-2011), egykori turkológia professzorom egyik óránkon azzal fogadta a háromfős szemináriumot, hogy nagy gondban van. Recenziót kell készítenie egy könyvről, de csupa rosszat tudna írni, márpedig ő nem ad ki olyan írást a kezéből, mely valami pozitívumot ne emelne ki. KRITIKA

Valahogy én is így vagyok most, Leila Jozefowitz koncertje után, pedig már kettőt is aludtam rá. Persze egy marha vagyok, egyetlen lemez alapján (melyen többek közt egy kiváló Ravel-szonáta van) lecsaptam a péntek esti koncertre, nem néztem körül az interneten, túlzottan pozitív várakozásokkal mentem oda. És most itt küzdök a csalódásommal.

Hát akkor jöjjön a pozitívum, hiszen ez is motivált, hogy aznap este ne a Bécsi Filharmonikusokra tolongjak: a műsorválasztás. A műsorlap a programot keretező Schubert-művek kapcsán idézi az elemzőt, aki szerint a művekre jellemző a "Mozart iránti csodálat, mely nem egyszer a reminencia határát súrolja" - ami igaz lehet mondjuk a D-dúr szonatinára, mely azonban Jozefowitzék koncertjén nem hangzott el, ám nagyon nagy tévedés az A-dúr szonáta vagy a Rondo brillant esetében. A számomra épp nagyon is schubertességük miatt vonzó Schubertek közé ékelődő modernek - két izgalmas Stravinsky és egy Kurtág-csokor - együttesen tűntek remek választásnak, mely illik nemcsak egy efféle kamaraesthez, hanem a helyszínhez, a BMC-hez, melyről talán épp a mostani fesztivál kapcsán kezdjük sejteni, mekkora főnyeremény a kamarazene rajongóinak.

Leila Josefowicz
Leila Josefowicz

A másik pozitívum az est egyetlen értékelhető előadása: a ráadás. Úgy tűnik, ez az - a 20. századi könnyű -, ami nagyszerűen illik az előadókhoz. Ám nem az említett műsorhoz; megkockáztatom, egy ilyen ráadás egy ilyen műsor végén híven tükrözi az előadók ízlését...

A legszörnyűbb az elsőként elhangzó Grad Duo volt. Az első percben még drukkoltam: majd csak belejönnek, biztos nem szokták meg a termet, rossz volt a kezdés stb. De nem: a permanens alulintonálás, az iskolás módra megsikamló vonók, az operaénekesi mekegést idéző vibrátó csak a technikai oldala annak a silányságnak, amit Leila Jozefowitz produkált, aki a Scherzóban (a visszatérések miatt háromszor is - tehát félreértés kizárva) 4/4-dé vasalta a 3/4-et, akinek felfogása - ha volt neki ilyenje - minden finomságot nélkülözött. Ebben partnere volt a zongorista, John Novacek, aki Forma 1-es pilótát meghazudtolva pedálozott, és aki a pianissimóból azonnal a fortissimóba söttyentett, ennél finomabb dinamikai megoldásra képtelennek mutatkozott. Noha a tempóválasztás kérdésében alapvetően engedékeny vagyok, legalábbis rögzíteni szeretném, hogy mindez tanulótempó mellett történt.

Innen csak felfele lehet menni, gondoltam, és íme, még egy pozitívum: valóban ez volt az est mélypontja, innen nézve - de csak innen nézve - a folytatás lényegesen jobbnak tűnt. Stravinsky Duo Concertant-ja igazi nagy mű, melyet játszhatnának többet is. A neoklasszicizmus (és a  neobarokk) Stravinsky életművében jelentős szerepet játszik, a Duo Concertant mégsem mondjuk a Pulcinella rokona, hanem páratlan remekmű, mely leginkább formai megoldásaiban idézi a múltat. Leila Jozefowitz és John Novacek időnként ráérzett egy-egy részletre, ám többször egymást se találták meg, nemhogy a darab mélyebb karakterét: előadásukban sok-sok kamu volt, ez legfeljebb azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem biztos, hogy mindenki ismeri a művet.

John Novacek
John Novacek

A szünet után elhangzó Chanson Russe elfogadhatóan sikerült, s ezt az előadók is megérezték: meghajláskor végre mosoly váltotta fel arcuk merevségét. Kurtág Három darabja viszont meglehetősen tájjellegűen szólt. Aki nem ismeri, akár jónak is értékelhette, ám Kurtág műveivel épp az az (egyik) nehézség, hogy ami végeredményben majdnem 4/4-nek hallatszik, az a kottában hajmeresztően bonyolult ritmusképlet, tehát a majdnem a lényeg, vagyis az, hogy nem 4/4. Az est fellépői viszont szépen kivasaltak mindent, aminek az akkordok egy része is áldozatul esett. Ez a körülbelüliség sugallta, hogy megfejtsem, hogy történhet meg az ilyesmi egy neves művésszel. Kénytelen vagyok ugyanis azt gondolni, hogy Leila Jozewowitz és partnere ezt az estet hakniként fogta föl, ahol ez is belefér, amibe ennyi munka is sok, jó lesz falura. Hát nem volt jó, ahogy a záró Schubert-darab sem, ami zeneileg is keretessé tette a szerkezetet, amennyiben ismét kirívó végiggondolatlanságok és trampliságok jellemezték az előadást, noha kevesebb technikai bakival, mint az est nyitószámában.

Kár is több szót vesztegetni erre a koncertre - másnap este, Keller Andrásék Pisztrángötöse után egy kiváló zenerajongó barátom megjegyezte: kár, hogy Leila Jozefowitz nem volt ott, mert meghallhatta volna, hogy kell Schubertet játszani.