Tekla

Egyszeri találkozás

2014.04.08. 07:00

Programkereső

Két fiatal, ígéretes tehetség első találkozása, avagy a hegedűsdömping folytatódik. Így is össze lehet foglalni Patricia Kopatchinskaja és Madaras Gergely vendégszereplését. Meg úgy is, hogy egy koncert nem csinál tavaszt. KRITIKA

Patricia Kopatchinskaja szólója volt a hívószó az MR Szimfonikusok tavaszi fesztiváli fellépésén, noha a négy mű közül csak egyetlen egyben szerepelt. Igaz, alighanem ez volt az est legegyértelműbben pozitív műsorszáma, már ami az előadást illeti.

Előtte Haydn A szórakozott-szimfóniája hangzott el, ez a páratlan remekmű, melyet nem emlékszem, valaha hallottam-e élőben. Az est harmadik szereplője - a zenekar - sajnos már az első ütemekben csúnya hangzásával hívta fel magára a figyelmet, ilyen szintű együttestől ennyire szétszóló hegedűjáték elfogadhatatlan. A mű lassú tételeiben, a szólisztikus piano helyeken rendre zavart a vonós hangzás (igazi pianissimót nem is sokat hallhattunk), miközben azon gondolkoztam, hogy a fiatal fagottost a karmester a szórakozottság erősítéseként ültette-e a csellók közé. Az ötlet elsőre nem tűnik rossznak, hiszen a fagott szólama a csellóénak részhalmaza, vagyis ahol játszik, unisono játszik együtt a csellókkal. De épp emiatt erről a helyről alig hallható, jelenléte tehát szinte redundáns - holott a fafúvókkal összjátékban (hozzájuk alkalmazkodva intonációban, velük kamarázva stb.) elkél a basszus.

Patricia Kopatchinskaja 2011. 04. 11.
Patricia Kopatchinskaja 2011. 04. 11.

Ez azonban csak apróság. Az előadás egésze energikus volt, és külön erénye, hogy nem flörtölt a régizenével (ami Haydn esetében mostanában divat, gondoljunk Simon Rattle vagy Fischer Ádám - egyébként kiváló - felvételeire). Valami mégis hiányzott - leginkább az elegancia (pl. a második tétel kissé elhúzódó zárótémájából) és a humor. A mű első négy tétele után a „ráadás" meglehetősen függelékként fityegett, s nem derült ki, mi volt Haydn szándéka az egésszel. Mindezzel együtt jó élmény volt Haydnt hallgatni, és azt is jó látni, hogy Madaras Gergelynek a klasszikus zene is fontos.

A kortársban azonban szemmel láthatóan egyelőre otthonosabban mozog, noha az Eötvös-hegedűverseny előadásakor a közönség nem rá figyelt, hanem a szólistára, aki mindent meg is tett ezért. Fura mű ez az Eötvös, az az érzésem, könnyebb, mint amilyen nehéz, voltaképp igazi show-darab. Az mindenesetre üdvözlendő, ha egy kortárs mű ekkora tetszést arat, a pozitív fogadtatás aligha csak az előadók érdeme, de persze nagyon sok áll rajtuk. Patricia Kopatchinskaja (igen, így írja, Svájcban élve, ezért nincs okunk javítani) ezt a művet nagyon tudja, nagyon benne él, s erre nagyon rá is tesz színjátékkal - kezdve a „kifordított abroncsszoknyával" és a mezítlábbal. Ennél is feltűnőbb a mimikája: a felháborodottan dühöstől az elbájolóig mindent hozzátesz a zenéléséhez - és ettől hegedűjátéka nem lesz kevesebb, ami nagy szó. Az biztos, hogy a zenekar vevő rá, szívvel-lélekkel játszanak, s ahol kell, nagyszerűen kamaráznak vele. A karmester pedig korát meghazudtoló nyugalommal és pozitív távolságtartással állja a sarat. A produkció tehát lenyűgöző, de utána az embernek az az érzése, hogy icipicit azért átverték, nem volt ez ekkora zene, ekkora zenélés. Annyi biztos, hogy Patricia Kopatchinskaja nagyon technikás és szuggesztív játékos, de hogy mit tudna mondjuk Mozartban, az kérdés; ám ez az est (és ez a kritika) nem is erről szól.

Madaras Gergely
Madaras Gergely

A szünet után elhangzó két Kodály-mű előadása alapvetően kidolgozott és részletgazdag volt, szép egyéni (pl. angolkürt) és csoportos (ől. rézfúvók) megoldásokkal. A két darab elhangzási sorrendjét a műsorlap alapján sem értettem, hiszen a Páva-variációk kronológiailag is későbbi, mint a Marosszéki táncok, és nagyobbat is szól. Az előadás is előzetes aggályaimat igazolta, a második rész csúcspontja a Páva-variációk vége volt, a Marosszéki kissé laposabbra, unalmasabbra sikeredett. Ha azt mondom, Madaras Gergely interpretációja fiatalos volt, abban jócskán van dicséret, de kicsit sokalltam a csúcspontokat, a variációs szerkezet változatok egymásutánját hozta, de a nagyszerkezet némiképp rejtve maradt.

Ahogy Kopatchinskajáról, úgy Madaras Gergelyről is túlzás lenne egyetlen produkció alapján ítéletet mondani. Annyi ezúttal is kiderült, hogy rátermett, energikus és megnyerő zenész, de ahhoz még idő kell, hogy saját stílusa, saját arca alakuljon ki. Igaz, ez egy harmincas évei elején lévő zenésztől abnormális elvárás, még akkor is, ha a mai világban nem szokatlan.