Olivér

Tornyai Péter: "Az alkalmazott zenét becsülöm, az alkalmazkodót nem"

2014.04.16. 10:35

Programkereső

A Zeneakadémia zeneszerzőként és a kortárs zene avatott előadójaként is aktív doktorandusza április 22-én szerzői esten mutatkozik be. INTERJÚnkból kiderül, miért szeretné a fiatalkomponista, ha művei legalább kétszer szólalnának meg a koncerten, és az is, miért fordult a ping-pong labdák felé a figyelme.

- A szerzői ested műsorán szereplő első műben - ...about time - szoprán hang, gitár és cselló mellett elektronika is szerepet kap, ahogy egy korábbi cikkben elhangzott, "az akusztikus kamarazene keretein belül, az előadás közreműködőinek és idejének virtuális többszörözésének eszközeként". Miért van szükség ilyen szofisztikált magyarázatra? Nem használhat egy kortárs zeneszerző „csak úgy" loopert?

- Az elmúlt közel száz év - hihetetlen technikai fejlődésével együtt - nem igazolta számomra, hogy az elektronikus zene képes lenne elérni az akusztikus, "élő" zene érzékenységi fokát, és riasztó jelenségnek tartom a zenélés hagyományával szemben teljesen érdektelen és tudatlan computer-composerek elszaporodását. Másrészt a hangok jelenének rögzítése, és az "ember nélküli" hangkeltés lehetősége olyan új dimenziót nyitott a zenében, amit paradox módon épp azért nem értékelünk eléggé, mert teljesen a hétköznapi életünk része lett: többet hallgatunk elektronikus hangforrást, mint élő koncertet. Megpróbálom egy konkrétabb példával illusztrálni ezt az új dimenziót. Valaki énekel egy hangot. Majd első esetben: megismétli, második esetben: valaki más megpróbálja pontosan ugyanazt énekelni, harmadszor: elektronikusan lejátsszuk az eredeti éneklés felvételét. Számomra ez a három ismétlés alapvetően különböző jelentésű, miközben ugyanarról a hangról van szó. Ilyen esztétikai szempontból van szükségem az elektronikára.

Tornyai Péter
Tornyai Péter

- Mennyire jellemző, hogy elvont, már-már filozófiai kérdéseket jelenít meg a zenéd? És mennyire fontos, hogy - például ilyen interjúk révén - eljusson a befogadóhoz a kiinduló gondolatod?

- A kiinduló gondolat egyáltalán nem számít. Még akkor sem, ha - ami nálam ritka - köszönőviszonyban van a kialakult eredménnyel. A fogantatás magánügy, a mű a megszületésekor válik publikussá. A fontos sokkal inkább az, hogy a darab valamit elindítson a befogadóban. Valamit, amit semmi más nem tudna elindítani. A közönség persze igényli a szóbeli segítséget a művek értelmezéséhez, de sokszor tapasztaltam (magamon is) azt, hogy az előre megkapott gondolati vezérfonál zavarja a befogadás spontán, tiszta, szubjektív felfedezés-jellegét. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek ugyanazt kell hallania ugyanabban a zenében. A két szempont összehangolása -régi tervemben - egy olyan koncerten lenne lehetséges, ahol a darabok (legalább) kétszer hangoznak el, és az első elhangzás után, az újrahallgatás előtt lehetne róluk beszél(get)ni.

- Évek óta formálódó Hölderlin-fordítások című énekegyüttest foglalkoztató kompozíciódról is érdemes volna beszélgetni...

- A Hälfte des Lebens megzenésítének gondolatával foglalkoztam, amikor a tíznél több különböző magyar fordítás olvasása közben rájöttem, hogy mennyire hasonló kérdéseket vet föl a zenei feldolgozás és a műfordítás. Ráadásul a több fordítás párhuzamos használatából olyan struktúra jön létre, ahol az alap viszonyítási pont (az eredeti vers) közös, rengeteg az azonosság, ismétlődés, de mégis minden elem kicsit más. Ezt zeneileg nagyon izgalmasnak találtam, és végül Hölderlin hasonló tematikájú költeményeiből építettem egy ciklust Az élet felén köré.

- A darabban az énekesek mellett digitális metronómok, zenélődoboz, homokórák, mobiltelefonok, tálak, ping-pong labdák is szerepet kapnak.

- A szokatlan kellékeknek mással pótolhatatlan zenei jelentőségük van a darabban. A tálban pattanó pingponglabda hangját egy ebédkor véletlenül fedeztem fel. Vesszen a szakmai titkok homályába, miért volt nálam evés közben a sportszer, azt azonban elmondhatom, hogy egy délutánt töltöttünk menyasszonyommal az Ikeában, hogy kiválasszuk a legmegfelelőbb hangú tálakat. A vásárlók elég furcsán nézték a „hangszerész-munkánkat". A hangzást egyetlen klasszikus ütőhangszeren sem lehetne pontosan reprodukálni, ráadásul a labdák lehullása nagyon is illik a Hölderlin-vers gondolati és hangulati tartalmához. A hangszer-építést nem minden esetben én végeztem: a szerzői est műsorán is szereplő, furulyákra írt- Egy majdnem lakatlan szigeten (Bali szigetén?) című - darabom előadásához Bali János tervezett és készített egy fantasztikus szerkezetet, amivel a darab minden egyébként utópisztikusnak tűnő kompozíciós ötletét meg tudja valósítani. Például helyenként 3-4 furulyán játszik egyszerre.

Tornyai Péter
Tornyai Péter

- A szerzői esteden bemutatandó da camera című darabodban az előadók mozgása és a látvány is szerepet kap, az év végén az Ovidius-projekt keretében pedig kvázi minioperát írsz. Jól érzékelem, hogy elszakadtál az origót jelentő vonós kamarazene felől?

- Periodikusan változik a zeneszerzői aktivitásom az előadóként kétségtelenül legotthonosabbnak érzett vonós kamarazenét illetően. Volt idő, amikor pont azért nem írtam ilyen darabokat, mert túl erősnek éreztem a nap mint nap átélt hagyomány hatását. Később megtaláltam, hogy mit tudok kezdeni vele, és több vonósnégyes, -ötös készült egymás után. De a szerzői kíváncsiságom sosem hagyná, hogy csak egyfajta műfajban, apparátusban gondolkozzak. Különösen érdekelnek a ritkábban használt, különleges zenei világokat megidéző hangszerek; készült darabom dudukra, furulyákra, viola da gambára, harmóniumra, az Ovidius-feldolgozásban szájharmonikákat használok, és tervben van egy klavikord-darab is. Mostanság - sajnos és szerencsére - sok a meghatározott apparátusra szóló felkérés, így ritka az, amikor teljesen üres lappal indul egy ötlet. A következő „csak magamnak" írt darab valószínűleg újra egy vonósnégyes lenne. Lehet, hogy mégis honvágyam van?

- Ezért fontos, hogy előadóként is aktív maradj? Zeneszerzés szakos doktoranduszként mennyire tartod magad még hegedűsnek?

- A Zeneakadémia Doktori Iskolája - igen szimpatikus módon - egyáltalán nem specializálja a hallgatókat, így doktoranduszként nem lettem „inkább zeneszerző", sőt erősödött az az ideám, hogy egységként lássam magamban az alkotó és előadó személyt, és másokra is zenészként és ne csak klarinétosként, brácsásként, zeneszerzőként tekintsek. Az öndefiníció ugyanakkor gyakorlati kérdésekhez is vezet; idén márciusban világossá vált számomra, hogy a (szerencsére) egyre szaporodó zeneszerzői és hangszeres feladatokban az eddigieknél szigorúbb határokat kell húznom, mert nem tartható a hiú ábránd, hogy két embernyi munkát el tudok végezni. Tehát egy kicsit nyugodtabb életmódra vágyom, de azt továbbra is biztosan érzem, hogy ennek része marad mind az alkotás, mind a zenélés.

- Ha már öndefiníció:  pár évvel ezelőtt elég határozottan azt nyilatkoztad, hogy "a populáris zenékhez való közeledés, vagy a 'neoromanticizmus' a legkevésbé lenne kimutatható" a zenédben.

- Kicsit bosszant, hogy a szerzői est kapcsán már nem először ezt a mondatomat idézik. Ma már biztos nem arról beszélnék, ami nem érdekel. Az alkalmazott zenét például becsülöm, csak az alkalmazkodót nem. Több kollégám azt vallja, hogy nekünk, tanult zeneszerzőknek "hazai pályájukon" kell legyőznünk a könnyűzenészeket, hogy a szórakoztatóiparban is minőségi zene legyen. Ez a típusú elhivatottság teljesen hiányzik belőlem.

- Május 17-én a Doktorandusz koncertek sorozatban Zeneszerzők és a hagyomány címmel szólalnak meg műveid Solti Árpád és Virágh András Gábor, illetve néhány előttetek járó komponista darabjai mellett. Hol helyezed el önmagadat és a zenédet a kortársaidhoz képest?

- Számomra mindig jóleső konstatálni, mennyire különböző dolgokat csinálunk, miközben nagyobb távlatból valószínűleg letagadhatatlan jelei vannak annak a hagyománynak, iskoláknak, környezetnek, amiben felnőttünk. Ehhez a sokszínűséghez képest megfogalmazható öndefinícióm nincs, viszont megnyugtat, hogy miközben őszintén csodálni tudom kollégáim egy-egy művét, sosem érzem azt, hogy bárcsak én írtam volna őket. Természetesen a kortársak között jelen vannak gondolkodás- és ízlésbeli különbségek és közösségek, szerencsére utóbbiak erősítenek, de az előbbiek sem akadályoznak meg személyes barátságokat.

- Végül azt hadd kérdezzem meg, el tudod képzelni, tíz vagy húsz év múlva milyen műveket fogsz írni - és hogy miből fogsz megélni?

- Jól érzem, hogy a két kérdés között ok-okozati viszonyt keresünk? Boldog lennék, ha az elsőből következne a második (ez illúzió). Boldog leszek, ha a másodikból nem következik az első.Egyébként például szívesen tanítanék. És remélem olyan darabokat fogok írni 10 év múlva, amit most nem is tudnék elképzelni.