Kelemen, Klementina

Koopman passiója

2014.04.25. 09:00

Programkereső

Le kéne már szokni arról, gondolta recenzens, miközben a tél felé boruló időben rendíthetetlenül haladt a Müpa felé, le kéne már szokni, ha már böjt ideje van, hogy a Máté-passió előadásait a húsvéti ünnepkör evidens részének tekintse. KRITIKA

El van, gondolta recenzens, kényeztetve, a húsvét környékén mindig akadt egy jelentős együttes, aki Budapestre Bach-passióval érkezett, egy Paul McCreesh, egy Gardiner, egy Herreweghe, de minimum egy Rilling, és ők, ezek a nevesek, ezek az elkényeztetők, bizony úgy játszottak, hogy nem lehetett nem azt gondolni, áldás, adomány, messze nem véletlen, hogy interpretációjukkal a húsvétot, az ő húsvétját megtisztelték. Az ünnep közepébe talált, mondhatni húsába vágott, gondolta recenzens, hogy hallhatta az előbb említettek Bach-értelmezését, mert ezek - és nem mondhatni, hogy ez nem volt az együttesvezetők szándéka, a legmesszebbmenőkig az volt - az előadások közelebb vitték a húsvét lényegéhez, Hamvas Béla szavával élve, meditációs objektumok voltak, meghatározták, hogyan, miképpen, milyen állapotban élte meg a nagypénteket. Miről is szól a Máté-passió (tegyük hozzá: igaza van Somfai Lászlónak, aki azt állítja, hogy a passió értelmezése egy egész élet - értelmes, hasznos, eredeti - programja lehet)? Egyrészt a hívő-közösség és a kortárs néző, valamint Krisztus-történet viszonyáról, a történetben-bennelétről (kórustételek), másrészt a szereplők nézőpontjából látott résztörténetekről, arról, hogy azok, akik érintve voltak a történelem legnagyszerűbb sztorijában, mit tudtak felfogni abból (szólisták), a főszereplőkről, a Szenvedőről, az Áldozatról, a reflexiókról, arról, mit tükröz e történet, hogyan tükrözi félelmeinket, az eleve elrendeltségről, a gyengeségeinktől, az esendőségünktől való félelmet (a legnagyszerűbb és legismertebb ária tulajdonképpen az elbukó, a kakas szavára Krisztust megtagadó Péterhez köthető), és legfőképpen az Elbeszélőről, a történet közvetítőjéről. Az Evangélistáról. Nem véletlen, hogy abban a nagyon fontos, 1736-os autográfban, melyből a művet ismerjük, éppen az Evangélista szólamait emeli ki Bach mester pirossal: ez Ő, ez az ő hangja, ha sugall valamit e kiemelés, hát azt sugallja, ez a története eszenciája, rá kell fókuszálni, a Mediátorra.

Ton Koopman
Ton Koopman

Sok mindenen eldőlhet egy Bach-passió előadása - recenzens megvallja, igazán rossz előadásban még sosem hallotta ezt a művet -, eldőlhet a tempón, eldőlhet az áriákon, eldőlhet azon, sikerül e érzékeltetni, a Máté-passió túl van a drámán, azért is lehet és tud változatosabb lenni, mint a barokk kor reprezentáns műfaja, az opera, mert nemcsak történet, nemcsak konfliktus, nemcsak egy bukás leírása, hanem lét- és tudatelmélet, állapotok leírása (az árulás legalább olyan plasztikus, mint az égi és földi szerelem, a föld meghasadása legalább olyan érzékletesen ábrázolt, mint a kegyelem), eldőlhet egy előadás a karmester pillanatnyi megingásán, eldőlhet, vagyis dőlhet rossz irányba, az unalom felé, afelé, hogy kibírhatatlannak érezzük, akár azon is, hogy a kórusok rossz helyen állnak: ez egy érzékeny mű. De a legfőképpen azon dől el, milyen napot fog ki az Evangélistát éneklő, mit tud, hogyan éli meg a passiót, mit érez meg a mű belső feszültségeiből, mennyire tud ott lenni a műben. Recenzens látott már olyat, bizonyos Mark Padmore-t (szerencséjére többször is, egyszer Berlinben - vezényelt Rattle), akit a passió tett tönkre, aki már nem tudott nem Evangélista lenni, aki nem tudta elengedni a szerepet, fejét kopaszra nyírta, szikár bátorsággal tűrte, hogy egyetlen szerepre szorult repertoárja. Recenzens megvallja, az ilyen Evangélisták, mint Padmore, vagy legutóbb Tilman Lichdi miatt érezte úgy, hogy neki ez, a Bach-passió, egyszerűen kell a húsvéthoz, egy jó passió nélkül szinte nem is tudja már megélni a húsvét csodáját, azt, hogy ha nem is hosszú időre, de hinni tud abban, nem végzi be az életet olyan egyszerűen, hogy a szíve nem dobog tovább, összeesik a katedrán, a budai öregfiúk kocsmában, vagy a fene tudja, hol, és a szerettein kívül, halála után pár héttel, már nem emlékszik rá a kutya sem. Mert ugyanakkor, bizonyos jelentéktelenségeikkel tündöklő napokon, hogy nem emlékeznek majd rá, kifejezetten vigasztaló is tudott lenni... Ám a passió a feltámadás reményével kecsegtetett. És e reményt éltették a Bach előadások.

Johann Sebastian Bach
Johann Sebastian Bach

Hát most ennek vége, gondolta recenzens az egyébként mindig nagyszerű, de most éppen hogy középszerű Ton Koopman Máté-passió előadása után, most jött el az ideje annak, gondolta recenzens, hogy számoljon azzal, nem szolgálja ki őt minden évben egy passió, hogy ez nem egy út, így nem lehet maradéktalan biztonsággal ezek szerint ugye, eljutni a feltámadás gondolatáig, a reményig. Az az üresség és reménytelen unalom, ami feltámadt benne az oratórium második felének közepe táján, intő jel is volt, figyelmeztetés mintegy, hogy hát ez nem fog mindig menni, a zene önmagában nem elég a boldogsághoz, a böjt meg az egyéb segéderők igénybevétele legalább annyira fontos, és lám, ezek szerint még fontosabb is, mint egy Bach-passió, és recenzens nem tagadja, ezt némi bosszúsággal fogadta, ott, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, április 16-án, főleg úgy este tíz tájban, és csak másnap, vagy talán nem is másnap, hanem a koncertre következő pénteken, nagypénteken tehát, ébredt csak rá arra, hogy ez az előadás, amit akkor hideg zuhanyként, csalódásként élt meg, vezette a jó irányba, ami elsősorban azt jelenti, Krisztus nem zenével elmondott története, hitének bensőségesebb, a kultúrán túli megélése felé. Mert ahogy a kultúra objektumait tudta használni ahhoz, hogy magáról beszéljen, ha egyébként nem akart vagy nem tudott magáról beszélni, úgy tudta használni a kultúra objektumait arra is, hogy elfedje, valójában megrendült, nem csak hite, de ő maga is (és most mindegy is, miért). És akkor lám, a Bach-passió nem volt elég: mert Koopman, minden igyekezete ellenére, nem tudta a passiót átéltté tenni. Mert rossz szólistákat választott, mert ama híres áriát - Erbarme dich - is éppen hogy csak szenvedélyessé tudta tenni a fakó hangú Maarten Engeltjes, mert Klaus Mertens már öregecske hangja nem volt elég átütő erejű, mert Hana Blazikova túl operásan énekelt, mert teljesen felesleges volt a figyelmet egyébként sokszor feleslegesen vonzó (még akkor is, ha csak oldalt, láblógázva ültek tagjai) a gyerekkórus, mert a tempók ha nem is túl gyorsak, de szinte mindig hajszoltak voltak, és legfőképpen azért, mert sem Falko Hönisch Krisztusa, sem Jörg Dürmüller Evangélistája nem volt elég átütő erejű, elég érdekes, elég ahhoz, hogy recenzens azt érezze, amit egyébként a fent említett nagyok előadásai közben érzett, hogy itt valóban az Evangélium szólalt meg (értve alatta: a jó hírt).

Az, hogy Dürmüller vétett az előadás elején, intő jel volt. Ha egy énekes elkeveredik a szövegben, és miatta le kell állni, még nem lenne olyan nagy baj (volt nagyszerű előadás, ahol ez megtörtént már), de itt és most ez bizony szimptomatikusnak bizonyult: Dürmüller nem volt ott, lélekben, fejben, mindegy is, hogy hogy, a szövegben, nem volt ott ebben a passióban. És ez, a hiánya, rányomta bizony a bélyegét az előadásra. Koopman a Telemann-előadásaival már bizonyította Pesten is, hogy mekkora karmester, hogy ért a színkeveréshez, tud hangulatot teremteni, hogy mért tartják a legnagyobb barokk interpretátorok egyikének: nem a hangszerekből indul ki, hanem az összképből, a műegészből, a mű sugallatából, de most, és ez nem tudható be csak Dürmüller gikszerének, nem tudta kézben tartani az előadást. Recenzens csalódottan tért haza, és csak pénteken, ahogy említette volt, tért magához e csalódásból, és vette kézbe - amúgy, az utóbbi időben, csak miséken és misék után szokta - a Bibliát. Hát így, gondolta recenzens, segített Koopman megtérni a szöveghez. Nem, gondolta recenzens, nem fog többé arra várni, hogy a zene legyen segítségére abban, hogy az ünnep bensőséges legyen. Csak a zenére fog figyelni, fogadta meg recenzens, csak arra, ami szól, nem arra, hogy mit vár el a passiótól. Akármennyire pocsék is volt és unalmas (borzalmas kimondani, de az volt) ez a passió-előadás, gondolta recenzens, hálával tartozik ennek az egyébként nagyszerű zenésznek, ennek a nagyságból kiöregedett csatalónak, Ton Koopmannak. És nem, kivételesen ezen a húsvéton nem fog betenni lemezeket a mise után, szó sincs róla. Leül és vár. Eljött ennek is az ideje. Hogy belássa: kultúra nélkül is meg kell érteni Krisztust.