Móric

Vissza a forráshoz

2014.05.01. 09:00

Programkereső

Nagyszerű koncert, fölényes technikai megoldásokkal, a művészi személyiség teljes feloldódásával, sok emlékezetes, költői pillanattal. Varga Tamás, a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája a Rádió Márványtermében járt. KRITIKA

Örül a szülő, ha felnőtt gyermeke külhonban kap jó munkát - de persze bánkódik is, hogy csak ritkán jön haza, akit szeret. Bár a közönség nem szülő, és az előadóművész sem gyerek, mégis valami hasonlót érzünk azokkal a hazai muzsikusokkal kapcsolatban, akik az ország határain kívül találták meg a számításukat. Mert kétségtelenül dagad a magyar kebel arra gondolva, hogy Varga Tamás (1969) 1998 óta tagja a bécsi Staatsoper zenekarának, 2001 óta pedig a Bécsi Filharmonikusoknak is (mindkét együttesben szólócsellista -tegyük hozzá, a másik szólócsellista is magyar: Nagy Róbert), de azért hiányzik is, hogy nem hallhatjuk őt annyiszor, mint amikor még mindig a Forrás Kamarazenei Műhely tagja volt (hol van már a Forrás Kamarazenei Műhely!), és közben a Rádiózenekarban, meg a budapesti Operában játszott (a kilencvenes években egy ideig párhuzamosan volt a két együttes szólócsellistája). Bécsi anyazenekara nemrég a Müpában vendégszerepelt, s láthattuk, amint a koncert végén Zubin Mehta az egyik ráadás előtt többször is odahajol Varga Tamáshoz, megtudakolni, hogyan ejtik magyarul ifj. Johann Strauss polkája, a Mennydörgés és villámlás címét. Akkor csak szólócsellistaként hallhattuk Varga játékát, a nagy együttes hangzásába olvasztva. Most azonban egyedül érkezett, pontosabban Christopher Hinterhuber zongorakísérővel, vissza, ha nem is a Forráshoz, de a forráshoz: a nagy mesterek kamarazenéjéhez, amelyet a Rádió Márványtermében, a Bartók Rádió Világjáró Művészek sorozatában szólaltatott meg. Mert Varga Tamásról nem véletlenül olvasható a Bécsi Filharmonikusok honlapján, hogy an enthusiastic chamber musician: a kamarazene valóban fontos műfaj számára - olyan zenei terület, ahol a legszemélyesebb formában mutathatja fel muzsikusegyéniségét. Ha hallgatjuk, hamar meggyőződhetünk róla: van mit felmutatnia.

Varga Tamás
Varga Tamás

Különös műsor volt ez. Schumann: Adagio és allegro (op. 70 - 1849); Richard Strauss: F-dúr szonáta (op. 6 - 1883); Bartók: I. rapszódia (1928/29); Franck: A-dúr szonáta (1886) - felületesen a listára pillantva azt mondanánk: csupa jól ismert komolyzenei „sztenderd". Csakhogy a négy darabból három eredetileg nem csellóra íródott. A Schumann-művet szerzője eredetileg kürtre és zongorára fogalmazta, hallatszik is ez a gyors második tétel jellegzetesen rézfúvós fogantatású hangzatfelbontásos szignál-melodikáján. Igaz, utóbb maga Schumann rendelkezett úgy, hogy a művet hegedűsök és csellisták is játszhatják, ahogy 1929-ben Bartók is maga készített csellóátiratot az eredetileg hegedűre komponált I. rapszódiából. És persze César Franck sem csellóra írta az A-dúr szonátát, hanem hegedűre, a 31 éves virtuóz, Eugène Ysaӱe nászajándékául. Amúgy a műsorszerkesztés finom összefüggése volt, hogy a két szonáta, a Straussé és a Francké az egymáshoz nagyon közel eső keletkezési évszámokkal szinte ugyanazt a zenetörténeti pillanatot reprezentálta, csak éppen ez a pillanat Straussnál egy korai (csupán tizenkilenc évesen írt) művet eredményezett, míg Franck életéből az A-dúr szonáta komponálásakor már csupán négy esztendő volt hátra. A Rádió Márványterme kellemes, sőt szép környezet, jól megközelíthető helyen, a város középpontjában - fájlaltam, hogy csupán ötvenen hallgattuk Varga világszínvonalú játékát. Érdemes volna a márványtermi koncerteket nagyobb hírveréssel megtámogatni.

Az Adagio és allegro lassú bevezetőjében meghatározónak éreztem a széles dallamívek, az éneklő hangszerjáték és a tartalmas tónus szerepét, az Allegróban a lendület sodrása és az érzelmek áradása keltett figyelmet. Olyasmit tapasztaltunk meg e két tételben, ami azután a teljes hangversenyre rányomta bélyegét, Varga Tamás játékának ugyanis valamennyi műsorszámban a szenvedély és az energia szolgáltatta legfőbb alkotóelemét. Ez a fűtöttség párosult egyrészt a mélyben dús és sötét, a középregiszterben szélesen éneklő, a magasban olykor jajongó hanggal, másrészt a fiatal Richard Strauss poszt-brahmsi stílusának harmonikus életigenlésével, vagy az érett Franck drámaiságának és filozofikumának súlyával és töménységével. No meg azzal a földközeli nyerseséggel, amelyet a Bartók-rapszódiában Varga Tamás játéka oly jóleső kontrasztanyagként érvényesített a nagy nyugat-európai mesterek művei közé ékelve. A csellista hangszeres teljesítményének egyetlen, de visszatérő gyengéjét érzékeltem, s ez a legmagasabb regiszter sérülékenysége. A legfelső lágéban ugyanis Varga néha kissé csúszkálva-disztonálva játszott. Mindez azonban alig észrevehető apróság az egészében véve csúcsminőségű hangszeres teljesítmény kontextusában. Nagyszerű koncert volt, fölényes technikai megoldásokkal, a művészi személyiség teljes feloldódásával, sok emlékezetes, költői pillanattal. Varga Tamás partnere, Christopher Hinterhuber kétarcú zongorázással járult hozzá az összképhez: egyrészt az ő játékát is jófajta szenvedélyek fűtik, ennyiben mindenképpen méltó társa volt a nagyszerű csellistának, másfelől azonban, ami a hangszeres kidolgozás pontosságát és részletgazdagságát illeti, „korrepetitor-zongorázás" volt ez: rutinos, biztonságos, de nem szikrázó tökéletességű, bizonyos pillanatokban kissé elnagyolt.